Damon's Love.♥

XLI. rész: Sajnálom!

Damon csak állt ott, teljesen kétségbeesetten, elszomorodottan és tehetetlenül. Mindent megtett, hogy kibéküljünk - aminek én örültem volna a lehető legjobban -, de hiába. A büszkeségem felülemelkedett rajtam. Damon nem adta fel. Gondolkozott, hogy mit tehetne. Már mindent megtett a részéről, de még próbálkozott. Hátha eszébe jut valami, valami ami miatt 100% , hogy vissza megyek hozzá. Semmi nem jutott az eszébe. Bejött a szobába, hátha meg tudjuk beszélni.

- Elena.

- Damon... Kérlek! Kérlek, el se kezd! Annyira meguntam ezt a helyzetet.

- Nem könyörögni jöttem. Nem azért vagyok itt, hogy térden csúszva esedezzek neked, mert tudom, nem érnék el vele semmit. 

 Én csak meg akarom beszélni ezt a helyzetet felnőttek módjára. - mondta. Volt pár másodpercnyi csönd. Lenéztem, majd vissza fel.

- Rendben. - válaszoltam halk hangon. - De én kezdem. - mondtam magabiztosan, Damon pedig bólintott egyet. - Annyira szívesen megbocsájtanék neked Damon. Hidd el, ..én lennék a legboldogabb ember a világon ha a barátnődnek mondhatnám magam. De nem tudom, hogy bízhatok-e benned. Annyiszor kitörölted az emlékeimet, és hazudtál nekem.

- Én pedig már annyiszor bocsánatot kértem emiatt tőled. Megbízhatsz bennem, Elena.

- Sajnálom Damon. De nem megy. Akárhányszor közeledsz félek, hogy megint el fogok felejteni valamit, arra gondolok, hogy talán már el is felejtettem még egy dolgot, és arra, hogy vajon mi az amit eddig elfelejtettél velem.

- De az már elmúlt, Elena! Nem tudok rajta változtatni! Sajnálom.

- Tudom. És értem is! Csak.. Nekem ez valahogy... Nem jó, Damon.

- Mit tegyek még, Elena?!

- Adj egy kis időt. - mondtam Damon pedig értetlenül nézett rám. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Látszott a tekintetén, hogy arra gondol; " biztos van más megoldás!". - Nem tudsz mást tenni, Damon. Csak ennyit kérek.

- Rendben. Akkor vigyázz magadra! - köszönt el, és kiment az ablakon. Egy pillanat alatt eltűnt. 
Leültem az ágyamra. Gondolkoztam, napokon át. Már 3 napja nem láttam Damon-t, és még mindig nem került elő a nyakláncom. Gondolkodtam, és beszélni akartam vele. 

Elmentem hozzájuk, de csak Taylor volt otthon.
- Damon?
- Még nem jött haza. De ha gondolod én elszórakoztatlak addig. - mosolygott rám.
- Taylor nem kell a színészkedés. Tudom, hogy visszakapcsoltad az érzéseidet!
- Miről beszélsz Elena?
- Taylor, megmentetted Damon-t! Ha ki lennél kapcsolva nem tetted volna. Ráadásul láttam a szemeden, hogy megrémültél, illetve inkább aggódni kezdtél amikor elmondtam, hogy Damon bajban van. Mindenképp segíteni akartál neki.
- Miért akarnék neki segíteni, amikor büntetni próbálom? Csak azért segítettem mert megkértél.
- Ezért, Taylor. Mert bűntudatot éreztél amiért bántottál engem. Nem akartad ezt tenni. Így próbáltad jóvá tenni.
- Nevetséges vagy. - próbált hárítani.
- Tényleg? - kérdeztem és megpusziltam az arcát, majd a füléhez hajtottam a fejem és suttogtam: -  Még most sem érzel semmit? 
- Számít ez valamit, Elena?
- Igen, Taylor. Nagyon sokat számít! Azt jelenti, hogy jóvá teheted a hibáidat, és azt, hogy már nem kell félnem tőled. - mondtam és megöleltem. Ebben a pillanatban jelent meg Damon, és kissé kínosan éreztem magam.
- Heló. - köszöntem rá. - Ő egy szót sem szólt, csak meglepődötten, talán kicsit megbántódva állt velem szemben.

Elengedtem Taylor-t, és hátraléptem egyet. Kicsit elpirulva hajtottam le a fejemet. Egyszerre szólaltunk meg Damon-nel.
- Félreér... - Elena!
- Kezd te! - mondtam.
- Inkább egyikünk se kezdje. - mondta és felment a szobájába.
- Menj utána! - mondta kedvesen Taylor amikor ránéztem kissé elszomorodva. Nem szóltam egy szót sem, csak felmentem az emeletre.
Kopogni akartam az ajtaján, de az résnyire nyitva volt. Benyitottam és mondtam.
- Kopp-kopp. Bejöhetek?
- Minek mondod, hogy kopp-kopp?? Nem lenne egyszerűbb ha kopognál? És miért nyitsz be egyből. Úgy nincs értelme. 
- Damon!
- Mi van? Talán van értelme?
- Tudod, hogy nem erre értettem. Amit az előbb láttál nem az volt, mint aminek látszott.
- Miért, minek látszott?
- Hát talán annak, hogy megölelem Taylor-t, de...
- Talán nem ölelted meg? - vágott közbe Damon.
- De igen, de csak azért, mert...
- Mert még mindig érzel iránta valamit?! - szólt közbe ismét.
- Nem, Damon! 
- De igen, Elena!
- Nem! Azért öleltem meg, mert szüksége volt rá. Kellett neki, mert most mindenki egy szívtelen, elmebeteg vadállatnak gondolja.
- Mert az is. Vagy elfelejtetted, hogy meg akart ölni téged? És nem csak egyszer.
- De bekapcsolta az érzéseit!
- Honnan tudod?
- Lebuktattam. Először tagadta, de aztán megadta magát. És még utánad is küldött, Damon. Azt akarta, hogy beszéljek veled. Most tényleg ő az! És szeretném ha meghallgatnál.
- Jól v.. - kezdte mondani, de csörögni kezdett a telefonja. Jött egy üzenete. - De csak később. Most rohannom kell. Ugye megérted?
- Persze. Hívsz majd? - mosolyogtam rá.
- Igen! - mondta és adott egy puszit az arcomra. Lement a lépcsőn, én pedig csak álltam a szobában. 

Megfordultam, és ott állt Taylor.
- Köszönöm.
- Mit?
- Miattad békül ki velem Damon. Miattad oldódott meg minden. - mosolyogtam rá.
- Kibékültök? Én azt hittem nem fog veled beszélni és elmegy.
- Tessék? Akkor most te...?
- Nem. Nem kapcsoltam vissza az érzéseimet, csak eljátszottam. Szóval nézz rám cica. - mondta és megragadott. - Azt hiszed, hogy nem szereted Damon-t, és ezt meg is mondod neki! Közben nem érdekel az a sok rossz amit veled tettem, "megbocsátod" nekem.
- Szemét vagy. - mondtam és már hatott is az igézet. Taylor elengedett. - Utálnom kellene. Most mégis mindent megbocsájtottam, és nem tudok tenni ellene.
- Ennek viszont örülök. - mosolygott rám. Utálnom kellett volna. Gyűlölni, és megpofozni. Rohanni Damon-höz, hogy tévedtem. De nem tehettem. A kedvességem és a bizalmam miatt elveszítettem életem szerelmét, és megbocsátottam annak akinek sosem lett volna szabad. - Ha megtaláljuk a nyakláncod, és már nem tudlak megigézni visszakapcsolom az érzéseimet. Addigra belém fogsz szeretni, Elena. És az enyém leszel. - mondta eltűnt a szobából. Vártam egy negyed órát Damon szobájában, de nem jött, ezért lementem Taylor-hoz.
- Taylor? - mondogattam, mert sehol nem láttam.
- A konyhában vagyok. - hallatszott a válasz. Odamentem. - Hogy állsz Damon-nel?
- Nem tudom. Később mindent megbeszélünk.
- Ugye tudod, hogy örömmel ugrana a nyakadba?
- Az lehet, viszont én miattad nem tudok az övébe. 
- És ez az én hibám?
- Nem tudom. Te egy jó ember vagy, de a jó emberek is hibáznak néha.
- Talán azt is el kellene felejtened, hogy megigéztelek.
- Kérlek ne! Esküszöm senkinek nem szólok egy szót sem! Csak ne törölj ki több mindent. Minden ami ott bent elveszett egy üres lyuk. Érzem, hogy valami hiányzik. Kérlek, Taylor!
- Még meggondolom. - mondta.
- Én viszont most megyek.
- Oké.
- Szia.
- Szia. - köszönt el ő is tőlem. Hazamentem, letettem a táskámat és a kabátomat és felmentem az emeletre. Amikor beléptem a szobába Damon ott ült velem szemben. Nagyon meglepődtem, kicsit talán meg is ijedtem.

- Damon. Te meg...?? - kérdeztem döbbenten.
- Hát megbeszéltük, hogy összefutunk és Taylor mondta, hogy hazaindultál. Ezért feljöttem ide.
- Taylor?
- Igen. De most ne Taylor legyen a téma.
- Igazad van. Damon.. Én tudom, hogy érzek valamit.
- Igen, Elena. Szeretjük egymást.
- Lehet Damon, de... 
- Mi örökre együtt maradunk, ígérem!
- Damon, kérlek hallgass meg! Félre érted az egészet.
- Nem, Elena. Ezen nincs mit félreérteni. Ez talán az igaz szerelem.
- Damon! Azt hiszem nem vagyok szerelmes beléd. - mondtam meg kerek-perec az egészet.
- Tessék? - hallatszott a válasz néhány másodpercnyi kisebb sokk után.
- Sajnálom, Damon. - mondtam úgy, hogy a szívem szakadt meg. Halálosan szerelmes voltam belé. A "szívem sírt" a szavak hallatán amiket kimondtam. Minden porcikám ellenkezett ez ellen, de meg voltam igézve. Nem tudtam mit tenni. Elmondani nem mondhattam. Mindent elfelejtettem volna. Azt nem akartam. Így nem tudtam mi történik velem, de legalább az emlékeim megmaradtak. Már amennyi még nem veszett el..

Damon hirtelen dühös lett. A csalódottságot, és a szomorúságos düh váltotta fel, és kiabálni kezdett.
- Taylor miatt. Igaz?
- Damon!
- Tudom, hogy miatta van, Elena. Mondd a szemembe ha nem! - mondta és megragadta a kezem. Hirtelen sírni kezdtem, de ez nem nem számított Damon-nek abban a pillanatban. Elengedte a kezem, de tovább üvöltött. - Mondd  a szemembe ha nem! - kiáltott rám. Én csak zokogtam. Nem szóltam egy szót sem. - Szóval miatta. Szerelmes vagy Taylorba! - mondta, sőt még mindig ordította. Én zokogtam. A zokogástól nem tudtam válaszolni, csak a fejemet rángattam.

- Nem, nem vagyok szerelmes Taylorba Damon! - mondtam, úgy, hogy üvölteni tudtam volna a fájdalomtól amit Taylor-nak köszönhetek. A szavak alig jöttek ki a számon.
- Akkor mégis mi történt ezalatt a pár óra alatt ami miatt ennyire megváltoztál? Békülni jöttél hozzám. Vagy talán nem?
- Damon...! - próbáltam magyarázkodni, de földhöz vágta az egyik széket ami éppen az útjában volt. Leborított mindent a kis sminkes szekrényemről. Már nem csak a fájdalomtól, hanem a félelemtől is sírtam. Damon egy pillanat alatt eltűnt, és csak a tárt ablakot hagyta maga után, valamint a nagy sminkkupacot, és egy törött széket.
A földre estem a sírástól. Zokogtam. Elkezdtem összepakolni a cuccokat, de én is ideges lettem és földhöz vágtam az első dolgot ami a kezem ügyébe került.
Depresszióba estem, és találtam a fürdőben egy kis doboz altatót. Bevittem a szobámba, és elővettem egy papírt és egy tollat. Elkezdtem írni a búcsúlevelemet.

"Drága öcsém!
 Először hozzád szólnék. Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Nem akartam ezt tenni veled, de nem látok más lehetőséget. Meg kell tennem. Tudnod kell, hogy te nem tettél velem semmi rosszat, ha esetleg mégis - talán régebben - , akkor amiatt ne legyen bűntudatod! Rád sosem tudnék haragudni, és mindig megbocsájtok neked! Nagyon vigyázz magadra, és vigyázzatok egymásra Ashley-vel is!

Ashley!
 Ha már szóba kerültél hozzád szólok másodjára. Annyira szeretlek téged, és tudom, hogy nagyon erős vagy! A legjobb barát. Megbízható, vicces, segítőkész, bolondos. Annyira fogsz hiányozni! Vigyázz Chris-re, és nyújtsatok egymásnak támaszt!

Emily! 
 Ha már a legjobb barátoknál járunk... Te vagy a másik legmegbízhatóbb ember akit ismerek. Bár néha összevesztünk, és hazudtunk egymásnak, végül mindig kibékültünk. Nem tudok sokáig haragudni rád. Emlékszem, bármi bajom volt, te a bárba vittél engem. Mindig segítettél nekem. Sőt még egy olyan párbeszédet is játszottál Ashley-vel ahol alkoholistának tünteted fel magad, csak , hogy jobb kedvem legyen. Nagyon fogsz hiányozni. Te is vigyázz magadra! 

Damon!
 Soha nem felejtelek el! Annyira szerettelek, és nem tudom mi történt. Úgy elmondanák mindent. De nem lehet, sajnálom! Ígéretet tettem. Bár azt hiszem nem szeretlek, a szívem talán még mindig mást sugall. Annyiszor megmentettél, annyiszor vigyáztál rám; óvtál és szerettél. Mindent megtettél értem. Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie. Annyira sajnálom, hogy összetörtem a szívedet! Remélem megbocsájtasz egyszer nekem! Ne legyen bűntudatod, ez nem a te hibád!

Taylor!
 Azt hittem visszakapcsoltad az érzéseid. Tévedtem. Remélem amikor visszakapcsolod mindent jóvá teszel Damon-nek. Én megbocsájtottam. Tudom, jó ember vagy a szíved mélyén, csak te sem a legjobb napjaidat éled most meg. Ezért talán részben én vagyok a felelős.

  Elbúcsúzom hát tőletek!  Legyetek nagyon boldogok! Bocsássátok ezt meg nekem, és ne legyen bűntudatotok! Szeretlek titeket!

Elena

Írtam meg a levelet, amit az asztalomon hagytam. Bevettem 7- 8 darab altatót, és az ablakba ültem. Néztem ki a fejemből, Damon-re gondoltam. Hamar elálmosodtam, és amikor le akartam feküdni hirtelen összeestem.

- Elena! - hallatszott Chris hangja, amint belépett az ajtón. - Megjöttem! - mondta. Látta a kabátomat, és a cipőmet is, de a választ nem hallatszott. - Elena! Hol vagy? - kérdezte.

Benyitott a szobámba és látta, hogy eszméletlenül fekszem a földön, és kétségbeesett. - Elena!!!