Sziasztok! Ezt csak a TVD vagy TO fanok olvassák el, esetleg akik szeretnének segíteni nekem és a fanoknak!!<33

Mint a legtöbb fan tudjuk, Damon meghalt a fináléban ( :'( ) , ám nem veszett az ügy. Történhet az is, hogy nem szívja őket be a feledés, hanem valaki megállítja, így Damon - ugyan szellemként, de - továbbra is a képernyőn maradhatna.
 
Szóval egyszerű a dolgunk!
 
Írni kell egy egyszerű mondatot Julie Plec twitter-jére ( https://twitter.com/julieplec ) ami így "hangzik" : #WeWantDamonBack!
 
Lehetőleg osszátok meg minél több csoportban, oldalon, ismerősötöknél!
 
Köszönöm!<33

Sziasztok :) Íme elérkeztünk az Utolsó epizódhoz. Fáj kimondani, hogy többé nem írhatom ezt a blogot, ugyanis nagyon szerettem. De sajnos ezt már fölöslegesen húznám tovább, esetleg csak megutálnátok, azt pedig nem szeretném. A Trailer kint van a blogon!:D 

/ Felhasználtam benne a Hoobstank - The Reason két versszakát átdolgozva!/

Hát akkor Jó olvasást! ♥

L. rész: Happy End

- Jó reggel gyönyörűség! - Szólt hozzám még mindig csukott szemmel Damon.

- Jó reggelt. - Leheltem egy puszit a szájára. Ő szorosan magához ölelt, majd egymás felé fordultunk. Oly' sok idő múltan először végre boldogok voltunk. Együtt. És ez csodálatos érzés.

* Taylor *

Egész este egy szemhunyásnyit sem aludtam, hiszen hallottam Elena és Damon kibékülését, vagy annak megünneplését. Általában az ember ilyenkor elundorodik, de én inkább elszomorodtam. Túl kell lépnem Elena-n, mert ez így nem helyes.

Megbabonáz, megőrjít. S emiatt gyenge vagyok, tétova. Szomorúság tölti ki a testem.

Nem vágyom semmi másra, csakis Elena csókjaira, ölelésére, szeretetére. De ez nem valósulhat meg! Végre boldog. És ez látszott is rajta amikor reggel lejött fehérneműben és egy köntösben, miközben Damon-nel nevettek.

- Szia Taylor. - Mosolygott rám, miközben beletúrt kócos hajába.

- Sziasztok! - Viszonoztam kedvességét, ám az én arcomon nem ült mosoly.

- Baj van? - Kérdezte és aggódóan tekintett rám. Szememmel köntösét figyeltem, ami lecsúszott vállán, s melltartója ezáltal kilátszott. Ő zavarta húzta vissza azt, majd megráztam a fejem.

- Nem nincs. Csak nem tudtam aludni este. - emeltem fel a szemöldökömet, és csaltam egy hamis mosolyt az arcomra. Egyszerre néztek össze Damon-nel és mindketten szájukba harapva kuncogtak az orruk alatt. Én egy bögre kávé kíséretében sétáltam fel a szobámba. Hallottam Elena és Damon hosszas "turbékolását" és ez iszonyúan zavart. Kiviharzottam a házból, olyan gyorsan, hogy még az ajtót is elfelejtettem becsukni magam mögött. Kezem zsebembe helyezve, arcom a lábaim lépését követve sétáltam éppen egy park felé, amikor megláttam Louis-t egy padon ülve.

Minden Akkor történt pillanatra visszaemlékeztem. Elöntött a düh. Tetteimet ebben a pillanatban nem gondoltam át. Mögötte termettem és eltörtem a nyakát.

Elé sétáltam, ekkor már tudtam mit teszek. Kezemmel felemeltem a fejét.

Nem Louis volt. Rettentően hasonlított rá, de nem ő volt az.

- Istenem! - Mondtam halkan amikor felfogtam, hogy egy ártatlan embert öltem meg.

Ekkor lépteket hallottam magam mögött. Felálltam, megfordultam. Most egy könnyező szempárral találtam szemben magam. - Louis. - mondtam halkan, kétségbeesetten, s tekintetem nem bírtam levenni az arcán végigfolyó könnyzáporról.

- Megölted a bátyámat! - mondta mérgesen és letört egy faágat. - Megölted az egyetlen bányámat! - kiáltotta könnyel megtelt szemekkel és őrült módjára kezdett rohanni felém. Elugrottam. Ekkor a zsebébe nyúlt.

- Sajnálom. Én azt hittem, hogy .. - akartam mondani, hogy azt hittem ő az, de ez mennyivel segítene a helyzetemen? A ránézett a kezében heverő fadarabra, majd elém dobta azt. Lenéztem, felvettem és felemeltem fejemet. Ám ebben a pillanatban hatalmas erővel hasított belém valami. Valami ami elterelte gondolataimat Elena-ról. Valami ami hatalmas fájdalmat okozott. Összecsuklottam, s amit szemeim lecsukása előtt láttam, az Louis bosszúálló arca volt amint kihúzz vállamból egy tűt.

- Életet életért! - Mondta és elsétált. Hirtelen sötétség váltotta fel a gondolatomba égő borzasztó arckifejezést, s ettől a perctől fogva semmit sem hallottam.

* Ashley *

Chris-szel indultam el sétálni a mai nap legelején, amikor mindketten rettentően boldogok voltunk.

Beszélgettünk kettőnkről és a közös jövőnket tervezgettük.

Ám ekkor felvetettem egy őt kissé érzékenyen érintő témát.

- Beszélned kéne Elena-val, Chris.

- Ashley! Kérlek bele se fogj! - Mondta határozott hangon.

- De ő a testvéred Chris. ... - szakított félbe a mondandóm közepén.

- Ashley!

- Csak hallgass meg! Aztán eldöntheted, hogy mit teszel. Csak ... Hallgass meg! - Mondtam ő pedig felhúzta vállát, s elfordította a fejét. - Elena a testvéred. És el sem tudod képzelni mennyit szenvedett ez alatt az elmúlt 1 hónap alatt. Sírt, sőt zokogott, dühöngött. Nem tudja feldolgozni, hogy ennyire utálod őt.

- De én nem utálom! - fordította felém a fejét és ökölbe szorította a kezét.

- Igen, én tudom. De Elena nem. Talán neki kéne elmondanod. - mondtam és még ebben a pillanatban Chris telefonja csörögni kezdett.

- Emlegetett szamár ... - jelentette ki. Szemeimmel mutattam neki, hogy vegye fel és ő ezt tette. - Elena.

- Chris. Szóba állsz velem! - hallatszott a telefonból Elena megkönnyebbült hangja.

- Igen. Haza tudnál jönni megbeszélni a dolgokat?

- Máris ott vagyok! - mosolyodtam el Elena örömteli hangján. Chris adott egy puszit az arcomra, majd a telefont kinyomva elköszönt tőlem, s elindult. Tovább sétáltam amikor Taylor élettelen testét láttam a parkban heverni. Odaszaladtam. Pulzusa volt, ám mintha haldokolna. Egyből Damon-t tárcsáztam.

- Gyerünk, vedd fel! Vedd már fel! - mondogattam, de csak a hangposta kapcsolt. Elvégeztem egy védő bűbájt, bár nem tudom, hogy ez így utólag is működik-e. Senki nem tudna ilyenkor segíteni, csak is egy Ősi. És szerencsémre Kat éppen erre járt.

- Szent isten mi történt? - Kérdezte mikor látta aggódó tekintetem és Taylor-t, aki szinte már holtan feküdt. 

- Nem tudom. Hol van Klaus? Talán ő tud segíteni! - mondtam ijedten. Azonnal elmentünk a Mikaelson házba és Taylor-t az ágyra fektettük. Klaus megitatta a vérével, bár ha vérfarkas méreg lenne a szervezetében akkor nem ájultan feküdne. 

Lehet még valami.

* Damon *

Végre minden tökéletes. Elena az enyém és egy fergeteges éjszakát töltöttünk el együtt. 

Elkísértem az öccséhez, én az ajtóban álltam meg, míg ők leültek a kanapéra.

- Damon, most te is gyere ide! Amit mondani akarok rád is tartozik. - szólt Chris se nem mérges, se nem kedves hangon. Meglepett. Most nem éreztem gyűlöletet a hangjában, s szemei is természetesen követték közeledésemet.

Odasétáltam, kérdő tekintettel figyeltem szavaira. 

- Kérlek most engedjétek, hogy végigmondjam amit akarok, és ne szóljatok közbe! - mondta halk hangon, s egymásra néztünk Elena-val, majd egyszerre bólintottunk. - Köszönöm. - mondta alig hallhatóan. - Elena. Tudom, hogy azt hiszed, hogy utállak téged. De ez nincs így. - itt látszott Elena-n, hogy szemei könnyben vannak, s tekintete fel alá cikázott a zavartságtól. - Nem utálom ami vagy! Nem utállak!

 Sosem tudnálak utálni, hiszen te vagy a nővérem! És én szeretlek téged. Bármit megbocsájtok neked. Nem akarlak elveszíteni! - mondta Chris és a nővéréhez sétált. Elena arcán végiggördült egy könnycsepp a meghatódottságtól, ám még visszatartott minden érzelmet ami próbált előtörni belőle. - És mivel fontos nekem a boldogságod... Nem fogok ellenkezni. Elfogadom, bár nem örülök - pillantott rám -, hogy Damon-nel együtt vagytok. És szeretném ha nagyon boldogok lennétek együtt! - hatott meg engem is utolsó két mondata.

A testvérpár egymás nyakába borult, s Elena engedte, hogy érzelmei eluralkodjanak rajta. Örömkönnyei záporként hullottak öccse vállára. 

- Annyira szeretlek, Christian! - mondta könnyeit letörölve, s adott egy puszit az arcára. Elena telefonja csörögni kezdett. Bal kezét mellkasára helyezve mély levegőt vett, majd felvette a telefont. - Igen? 

- Elena! Damon ott van? Már vagy százszor hívtam, hagytam neki üzenetet és Kat is próbálta őt elérni. - hallatszott Ashley ideges hangja.

- Igen itt, de... Valami baj van? - kérdezte döbbent arccal.

- Ezt inkább személyesen mondanám el. Gyertek a Mikaelson házba.

- Rendben. - tette le a telefont és rám nézett. Hirtelen rettentő rossz előérzetem támadt. - Chris nem baj ha mi most..? - mutatott maga mögé, miközben lassú léptekkel indult az ajtó felé.

- Nem. Menjetek csak! - mondta kedvesen. 

Furcsa, most még velem is kedves volt, bár még mindig távolságtartó. Nem is várok többet. Elég, hogy elfogadta az Elena-val való kapcsolatomat. Ez már boldoggá tesz.

Ám most, hogy végre minden tökéletesen alakulna, itt állunk a Mikaelson ház kapujában, s csak arra várunk, hogy besétáljunk, és megtudjuk azt a borzalmas dolgot - legalábbis a megérzésem szerint felfoghatatlanul rossz hír lesz - .

Emily állt az ajtóban, könnyes arccal nézett rám. Odasiettem, s Emily sírástól vizes karját ragadtan meg. (Valószínűleg oda törölte könnyeit)

- Mi történt? - kérdeztem, s a díványra pillantottam. Taylor feküdt ott. Emily egy szót sem szólt, én odarohantam, Elena pedig végig a nyomomban volt. - Mi történt? - ragadtam meg Ashley-t idegesen, akinek a száján alig jöttek ki szavak a kisebb-nagyobb sokktól.

- Taylor haldoklik. Nem tudunk rajta segíteni. - mondta ki elcsukló hangon, majd fejét lesütve mutatta ki együttérzését. Szemeim megteltek könnyel, térdre borultam. Még sosem sírtam amióta vámpír vagyok. Elena szorosan magához ölelt, ő szemei is nedvessé váltak. Felálltam. Dühöngeni kezdtem. Üvöltöttem, mindent összetörtem ami a kezeim köze került. Elena zokogott a látványtól, Klaus fogott le.

- Nem! Nem hagyhatjuk meghalni! NEM! - üvöltöttem torkom szakadtából. Sokkot kaptam. Most, hogy végre minden jól alakul, elveszítem a testvérem. Az egyetlen élő rokonomat. Az egyetlen embert aki Elena-n kívül igazán közel áll hozzám.

Ezt nem hagyhatom! 

Éreztem ahogy hirtelen minden emlék előtör bennem. A jók, s rosszak egyaránt. Éreztem ahogyan minden egyes porcikám felperzselődik, ahogyan mindenki megszűnik létezni aki körülöttem áll. David és Klaus együtt próbáltak lenyugtatni, Elena üvöltött a szenvedéstől, Emily sem bírta ezt sírás nélkül. Ashley könnyben úszó szemekkel figyelt engem mozdulatlanul. Foltokat láttam a sós pataktól, 'mi arcomon folyt végig.

Összeroppantam.

*Elena*

A hír hallatán szívem összeszorult, nem tudtam nyelni. Damon dühkitörést kapott, s mindent porrá zúzott. Üvöltött, csapkodott, sírt. Még sosem láttam ilyennek. S már a hír hallatán kifolyt a könnycsatornámban lévő kis ér, ám amikor Damon-t láttam, vízesésként zúdult ki belőlem az összes vízmolekula. Sosem sírtam még így. Akkor sem amikor elveszítettem őt.

És az, hogy így láttam, akkora fájdalmat okozott, mint amit még egyszer sem éreztem. Elvesztettem a testvérem - még akkor -, meghaltak a szüleim, és még ebben az évben a nénikém is. Összetörtem, de nem annyira, mint ahogyan most Damon. Taylor még életben van, mégis úgy dühöng mintha a kezei között halt volna meg.

Klaus rám vetítette tekintetét, s látszott a meghökkentség a szemeiben. Úgy csinált, mintha zavarná ahogyan szenvedek. Emily-be ölelve bámultam Damon-t, majd egy hirtelen mozdulattal Klaus eltörte a nyakát. Borzalmas volt. Tudom, hogy újra fel fog ébredni, és azt is, hogy ez kevésbé fájt, mint amit Ashley szájából hallott, de rettenetes érzés fogott el.

Klaus lefektette Damon-t a másik kanapéra, majd magához ölelte Emily-t. S én zokogtam egyedül állva. Klaus idesétált, s kedvesen megsimogatta a vállam. Arcom mellkasára helyeztem, s ott folytattam a sírást, míg ő szabad kezével simogatta a hajam, hogy megnyugodjak egy kicsit. Hátrébb lépett egyet, s kezével felemelte fejemet. Mélyen a szemembe nézett.

- Ne, Klaus! - rántottam el a fejem.

- Nem feledtetem el veled, ha nem akarod. De kérlek azt engedd meg, hogy rávegyelek ne szenvedj!

- Nem. Köszönöm, hogy segíteni akarsz, de ha megigézel nem tudok száz százalékosan Damon mellett állni, s nem tudom átérezni fájdalmát. 

- Ahogy akarod. - lépett még egyet hátra, s átkarolta Emily-t. Ashley odajött hozzám, s megölelt, tekintetem Taylor mozdulatlan testét figyelte.

Ash rám nézett, s kérdően figyelte ahogyan próbálok kérdezni tőle valamit.

- ...Me-Meddig bírja ...még? - dadogtam.

- Nem tudom. Sosem találkoztam még ilyesfajta méreggel. Utána néztem az interneten, és ez a Lamia veneno mortifero. Ez egy vámpírokra halálos méreg. Nem találtam még meg eddig az ellenszerét, és ha meg is találom, addigra lehet, hogy túl késő.

- Nincs mire várnunk Ashley! - förmedtem rá - Azonnal kezdjünk el kutakodni boszorkányoknál akik árulják ezt, mindent tudjuk meg mielőtt tényleg késő lenne! - parancsoltam rá, s böngészni kezdtem. 

- Megvan! - kiáltottam már 5 perc kutakodás után.

Találtam egy rejtett oldalt. Egy legendás nőről szól, aki egy Land of magic nevű boltban dolgozik itt, Mystic Falls egyik eldugott sikátorában.

Azonnal odasiettem Ashley-vel és Kat is velünk jött vésztartalékként. Ő ment be elsőnek a boltba.

- Jó napot! Miben segíthetek? - kérdezte egy hosszú, göndör hajú, szó szerint szürke szemű néger boszorkány.

- Csak nézelődök. - terelte el a szót, közben minden egyes dolgot szemügyre vett. Mi pedig beléptünk.

- Sziasztok. Tudok valamiben segíteni? - kérdezte rekedtes öreg hangján.

- Igen. Én Elena vagyok. Maga Enna Buchanan?

- Én volnék. Mi okból kerestetek fel?

- Lamia veneno mortifero. Mond valamit ez magának? - tettem fel a kérdést.

- Mit akartok tőlem? - nyitotta nagyra a szemeit a méreg neve hallatán.

- Semmi rosszat nem akarunk. Csak könyörgöm, ha tudja az ellenszerét segítsen nekem! A barátom haldoklik. - mondtam kérlelően és könnyben úszó szemekkel.

- Menjetek ki! - emelte fel a hangját. Kat résen volt, s egyből előtte termett.

- Adja ide az ellenszert, különben innen nem fog élve kisétálni! - mordult rá idegesen.

- Sajnálom, de nekem nincs ellenszerem. - mondta halkan. Kat arrébb lökte.

- Ne ilyen durván! - kiáltott rá Ashley.

- Akkor mondja meg hogyan készíthetnénk el!

- Nagyon bonyolult dolog, és egyedül nem vagyok rá képes. Kellene hozzá még egy erős boszorkány.

- Szerencsére én itt vagyok! - szólalt meg Ashley is.

Ijedt arcot vágva válszolt.

- Szükség lesz vasfűre, halandóvérre, egy Ausztrál lángfa virágára, és valamire ami az áldozathoz köthető.

- Mégis honnan a fenéből szerezzünk Ausztrál lángfa virágot novemberben? - háborodott fel Kat.

- Van egy ismerősöm. Nelly. Neki biztosan van a boltjában.

- És azt is megmondja hol találjuk? - kérdeztem idegesen. - Bocsánat, de bármikor meghalhat.

- Angel Wings, Brantley alley egyetlen boszorkányboltja. 

- De az 43 mérföldre van innen! - idegeskedett Ash is.

- Én sietnék vissza a helyetekben! - mondta nyugodt hangon, mosolyogva Enna. 

Ekkor Kat hirtelen kitörte a nyakát. Nem volt időm felfogni a sokkot, hiszen siettünk.

- Mos ki segít?? - förmedtem Kat-re, aki felhúzta a vállát. Ashley visszament, ő nem tud olyan gyorsan jönni. Mi Kat-el igyekeztünk minél hamarabb odaérni. Ő ellopott egy kocsit, engem pedig most ez izgatott a legkevésbé.

- Mi van? - vette fel Kat a telefont ami már 1 perce csörgött.

- Megvan már? - idegeskedett Klaus - Alig tudjuk féken tartani Damon-t.

- Éppen Angel Wings-be tartunk. Sietünk ahogy tudunk, ne idegesíts te is! - csapta le a telefont és beletaposott a gázba. 

Ha nem vámpír lennék halálfélelmem lett volna, és így vámpírként ha nem Damon-ért és Taylor-ért csinálnánk, még élveztem is volna ahogy a tető nélküli sportkocsin keresztül hajamat tépi a szél. 

De akkor ideges voltam és mielőbb oda akartam érni. A nagyjából 1 órás útból lefaragtunk bő fél órát úgy száguldottunk végig az úton. Hirtelen fékezett Kat, s az öv szinte levágta a karom.

- Aaaa! Idióta! - üvöltöttem rá, ő pedig csak felhúzta a vállát. Gyorsan regenerálódtam, s bementünk Nelly-hez.

- Élnézést te vagy Nelly? - kérdeztem egy fiatal lányt aki a pult másik oldalán állt.

- Nem. Én a lánya vagyok. - mondta miközben a véres vállamat figyelte.

- Én vagyok Nelly. - jött ki egy 30 év körüli szőke, egyenes hajú, csinos nő. - Segíthetek valamiben?

- Enna küldött.

- Enna? Volt mersze ideküldeni titeket?

- Talán nem vagytok jóban?  - kérdezte Kat, most viszont nem volt flegma.

- Hát szépen megalázott.

- Mindegy is. Mi azért jöttünk mert szeretnénk venni az Ausztrál lángfa virágából. - válaszolta.

- Minek az nektek? - lepődött meg, s sima homlokán megjelent néhány halvány ránc.

- Mi köze hozzá? Adja ide és mi már itt sem vagyunk! - sürgette Katerina. - ő vállat vont, s elindult a raktár felé. Ezt nem hagyhattam. Ő az egyetlen esélyünk, és sietnünk kell vissza mielőtt még késő lenne.

- A barátom haldoklik. Az ellenszerhez kellene. - fordult még és meglepődve figyelt - Nagyon kevés időnk van és még meg kell csinálnunk!

- Gyertek hátra. Együtt megcsináljuk ha ennyire sürgős. - szólt határozottan és kedvesen.

- De kell hozzá még egy boszorkány nem? A mi boszorkányunk Mystic Falls-ban van.

- Itt a lányom, és én nagyon erős vagyok. A  Lamia veneno mortifero van a szervezetében?

- Igen. Honnan tudja?

- Csak ennek a méregnek az ellenszeréhez kell Lángfavirág. Itt minden megvan. Kivéve a halandóvért és valamit ami a barátotokhoz köthet.

- Ez nem gond! - mosolyodott el Kat, és néhány pillanat múlva egy kitört nyakú járókelővel tért vissza. 

- Istenem! - üvöltöttem rá. - A kezemre fújtam reggel a parfümjét. - figyelt meglepődötten Kat. - Nagyon jó illata van, ne bámulj!

 Nelly bólintott, s elvégzett valami varázslatot, ami a halandóvért felgyújtotta, s ezzel felforralta.

 Igazán kedves volt, s segített elkészíteni a bájitalt, ami nagyon gyorsan meg is volt.

- Remélem időben visszaértek. Sok sikert! - köszönt el, és mi már az autóban is ültünk.

Egyből visszaszáguldottunk Mystic Falls-ba, és amilyen gyorsan csak lehetett odaértünk a Mikaelson birtokra.

Pillanatok alatt Taylor mellett termettem, s megitattam a bájitallal.

Vasfű volt benne, égetni kellett volna a torkát, de ő mozdulatlanul feküdt.

Elkéstünk? Az nem lehet. Klaus elengedte Damon-t aki odarohant hozzám.

- Nem működik! Miért nem működik?! - üvöltött teljes torkából, s felborított egy széket. Ismét megtelt a szemem könnyel, s ugyanez elmondható volt Damon-ről.

- Túl késő! - mondta Ashley szinte hallhatatlanul.

Ekkor Taylor hirtelen felült az ágyon, Damon odarohant, és megölelte őt.

Évszázadok óta nem ölelték meg egymást, ám most Damon magához szorította.

- Damon?! - kérdezte meglepődötten Taylor. Ő elengedte, s ekkor én is odarohantam megölelni őt. Majd utánam Emily, Ashley és Kat is megölelte. - Mi történt ameddig aludtam? - mosolyodott el.

- Taylor, te haldokoltál. Egy hajszálon múlt az életed. - mondtam neki.

- De Elena megmentett. - mondta Damon, s adott egy puszit az arcomra. Kimentünk a szobából, hogy csak Damon és Taylor legyenek bent. Együtt beszélgettek egy teljes órán át. Valószínűleg nosztalgiáztak a múltról, vagy elmondták egymásnak az érzéseiket, talán mindkettő.

Ezután elmentünk a Salvatore birtokra, mindannyian.

Kibontottunk 2 üveg pezsgőt, 3 üveg bort és 1 üveg whiskyt. Taylor addig a szobájában volt, majd egy hatalmas bőrönddel a kezében jelent meg.

- Hová készülsz? - kérdeztem meglepődötten. - Hiszen most akarjuk megünnepelni azt, hogy élsz. Illetve hát, amennyire egy vámpír tud élni. - mosolyogtam rá.

- Egy időre elutazom.

- De miért? - kérdeztem döbbenten, mire ő közelebb lépett.

- Sajnálom, hogy bántottalak, ezzel minden nap együtt kell élnem. És minden fájdalmat, minden rosszat amin keresztülmentél, bárcsak el tudtam volna tüntetni, és azzá válni, aki letörölné minden könnyed!

- De én nem haragszom Taylor! Nem kell elmenned! Lehetünk barátok.

- Ez nem ilyen egyszerű, Elena. Nem vagyok tökéletes ember. Sosem akartam ezt tenni veled! És el kell mondanom, mielőtt elmegyek, csak... azt akarom, hogy tudd...: Szeretlek! - adott egy puszit a homlokomra, majd kiviharzott a házból. Egy cetlit hagyott mindössze maga után.

- Damon látni fogjuk még egymást, amint túlléptem Elena-n. Hiányozni fogsz bátyó! - olvastam fel a levelet, majd Damon-re néztem. Mindenki döbbenten figyelt engem. - Sajnálom!

*Damon*

Taylor bevallotta, hogy beleszeretett az én igaz szerelmembe, s aztán eltűnt.

- Sajnálom. - mondta Elena miután felolvasta a cetlit amit Taylor szándékosan "ejtett el".

- Talán így lesz neki a legjobb. - mondtam halk hangon, szomorúan. Most, hogy Taylor él, megszerettem volna ezt ünnepelni. Eltölteni egy tökéletes estét vele. Mert bár néha úgy teszünk mintha utálnánk egymást, ő a testvérem. És azt hiszem a mai nap erről szólt. A testvéri szeretetről.

Egy kis borozgatás után mindenki elment, s egyedül maradtam Elena-val.

Megnyugodtam. Taylor túlélte, és ha szüksége lesz rám, visszajön. Ha pedig nekem lesz szükségem rá meg fogom találni őt.

- Elena, én... Sajnálom.

- Micsodát?

- Idegbetegként viselkedtem, és teljesen rád ijesztettem.

- Semmi gond. Az egyetlen rokonod veszítetted volna el. Így legalább tudom, hogy Taylor megölésével nem foglak fenyegetni. - nevettünk fel egyszerre.

Közelebb léptem hozzá. Éreztem, hogy úrrá lett rajtam a vágy. Megfogtam a derekát, az ajkaink szenvedélyesen egymáshoz értek. Heves csókolózásba kezdtünk, s végre, most már teljesen boldogok voltunk.

Trailer!

XLIX. rész: Érzések (16)

Utána futottam, de mire kiértem a kunyhó mellé már sehol nem volt. 

Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?

*Damon*

Elena eljött hozzám. Minden annyira fájt, nemet kellett mondanom neki. A hülye büszkeségem! A hülye büszkeségem volt az oka ennek!

De ezenkívül Elena annyira megbántott, most éreztette velem, hogy nincsen rám szüksége, és azt mondta, hogy nem kell vele lennem. Én csak teljesítettem a kérését, még ha ezt nem is gondolta teljes mértékben komolyan.

Amint kilépett szobámból Taylor odajött hozzá. Tényleg nem akart neki rosszat. Most én vagyok benne biztos, hogy visszakapcsolta az érzéseit, engem pedig nem tud átverni.

Elena üvölteni kezdett Taylor-ral, hogy minden az ő hibája. És valóban ésszerű magyarázatot adott. Lehet, hogy tényleg ő az oka, de Elena magát is hibáztathatja. Részben pedig nekem is szerepem volt ebben. Lehet, hogy nekünk nincs közös jövőnk, de én nem tudom elfelejteni Őt. Annyira szeretem, hogy minden egyes nélküle töltött perc kín szenvedés.

Elfutott, eltűnt. Aggódtam érte. Nem hagyhattam egyedül, hiszen most, hogy ennyire rossz állapotban van megint próbálkozhat a halállal, de most már nem fogjuk tudni megmenteni.

Ezt nem hagyhattam. Én ugyan nem mentem oda, de elküldtem Klaus-t. Tudtam, hogy segíteni fog rajta, mégis a sajátos módszereivel.

*Klaus*

Damon felhívott telefonon, hogy keressem meg Elena-t, mielőtt baja esne. Igen-t mondtam rá, de csak mert így az én sajátos módszereimmel menthetem meg. Jó dolgot teszek, mégis szórakozhatok egy kicsit. Fél órával később egy erdőben találtam meg. Éppen felém fordult, kezében egy karóval, amit maga felé tartott. Én pedig mielőtt bármit is láthatott, vagy tehetett volna eltörtem a nyakát.

Elvittem Mystic Falls-ból, és egy elhagyatott nagy várba vittem be. A legfelső toronyban volt egy régies ágy, oda fektettem bele. A szoba szélén volt egy kis asztal, arra raktam neki egy vértasakot.

Én lementem, a várat egy általam összeállított sereg vette körül, akik mind vámpírok voltak. Emily semmiről nem tud.

Éppen iszogattam, amikor mászkálást és kiabálást hallottam.

- Hahó! Van itt valaki? - hallatszott egészen fentről.

Egy pillanat alatt feljutottam a legfelső emeletre, és Elena mögött álltam meg. Megfordult, és megijedt. Szívéhez kapva hátralépett egyet.

*Elena*

Teljes sötétség vett körül, semmit nem láttam, semmit nem hallottam. Meghaltam volna?

Felébredtem. Nyakam rettentően fájt, és elgémberedett.

 Egy régies épületben találtam magam. Ez a túlvilág volna? Nem hiszem. Találtam egy vértasakot a szobában lévő kisméretű asztalon. Megittam. De ha valaki elrabol, miért ilyen kedves velem? Gondolkoztam, majd kiléptem a szobából.

Sehol senki, egy hangot nem hallok, csak a szívverésemet a félelemtől.

Hirtelen mozgást hallok, óvatosan megfordulok, közben jól szemügyre veszem az épületet. Kétség kívül, ez egy vár.

Tekintetem testem után fordítom, megpillantok egy ősit.

- Klaus! - léptem hátrébb, hiszen teljesen megijesztett. - Te hoztál ide? 

- Igen. - mosolygott sunyin rám. Tipikus Klaus mosoly volt.

- És azt nem tudod miért fáj ennyire a nyakam? Á honnan is tudhatnád.. - legyintettem egyet kezemmel, tekintetem még mindig a falakat figyelte, amelyen sok gyönyörű, régies kép foglalt helyet.

- De. Egészen véletlenül tudom, hiszen kitörtem a nyakadat. - mondta mosolyogva. Mosolyogva!! 

- Ki az az őrült aki mosolyogva közli egy embertársával, hogy "Kitörtem a nyakad"?? - kérdeztem tőle. - Jó bocs.. Ez baromság. Ha valakinek eltörik a nyakát az nem ébred fel, szóval ez egy indoktalan kérdés volt. De attól még te egy beteges állat vagy!

- Lehet. - vigyorgott, mintha nem tudná ezt a mosolyt levakarni az arcáról.

Lementünk a legalsó szintre, mindent jól szemügyre vettem. Nagyon régies, olyan 1500-as évekbeli romos, hatalmas vár volt. A bútorok régiek, mégis annyira feldobja a hangulatot. Volt egy hall szerű, elég nagy helység, ami tele volt történelmi jellegű szobrokkal, festményekkel.

Leültem egy kanapéra ami hívogatott engem. Bár most ébredtem, mégis úgy éreztem mintha nem aludtam volna ezer éve.

- Itt maradsz velem? - kérdeztem, mire Klaus bólintott egyet. Lábaimat felhúzva hajtottam le a fejemet a díványra. Egy pillanat erejéig még figyeltem őt - és megint Az a mosoly ült az arcán -, aztán szemhéjamat lassan lehajtottam, és még abban az ezredmásodpercben álomba merültem.

Érzések kavarogtak bennem, álmodni kezdtem.

Egy üres térben találtam magam, semmi nem volt körülöttem, feketeség mindenhol. Csak egy kis fény szűrődött be, ami egy ajtót világított meg. Elindultam az ajtó felé, közben a semmiben sétáltam. A fény halvány volt, de erőssége nem változott akkor sem, amikor közeledtem. Sétáltam már egy ideje, mintha egy órája gyalogolnék, pedig csak egy perce aludtam. Futni kezdtem, futottam ahogy csak bírtam és már láttam, hogy közeledik. Körbenéztem, de sehol semmi. Megálltam, mert a futástól nagyon elfáradtam. Sétáltam tovább, és az ajtó előtt voltam. A fény megvilágította arcomat, kinyitottam az ajtót. Damon és Taylor állt ott.

- Kérlek, Damon. Elena szeret téged. Meg kell bocsájtanod neki ha boldog akarsz lenni!

- Tudom, tudom, hogy szeret. De nem tudom ezt olyan könnyen megbocsájtani. És tudom, hogy nem akarsz tőle semmit. Látom, hogy visszakapcsoltad az érzéseidet, és látom, hogy segíteni próbálsz. Értékelem tényleg, Taylor. De nem fogok neki megbocsájtani. - mondta Damon és elsétált.

Mi volt ez? Miért láttam ezt? Most a képzeletem szórakozik velem, vagy tényleg minden így történt?

Az álom elszállt. Ismét csak a sötétséget láttam, "süket voltam" úgy fél óráig.

Ekkor - még mindig - csukott szemmel feküdtem, de már mindent hallottam.

"- Kész? Most már látta? - hallottam egy ismerős hangot, de szemeimet csukva tartottam. Akkor ez mégis a valóság? De ki beszél?

- Igen, mindent látott. Most már szórakozhatok? 

- Nem! - szólt, sőt inkább kiabált az a hang akit először hallottam."

Kíváncsi voltam, és kinyitottam a szemem. Megpillantottam ahogyan Taylor és Klaus beszélgetnek az ajtóban.

Tehát Taylor tényleg csak jót akart. És bár haragom csillapodott, szememben még fel lehetett ismerni a düh jeleit.

Felültem a kanapéra, nesztelenül, és Taylor mögött termettem.

- Mit keresel itt? - kérdeztem hangosan, de ő nem ijedt meg. Valószínűleg hallotta ahogyan mögötte bukkantam fel, de nem fordult meg, csak amikor szavakat intéztem felé.

- Elena, kérlek ne hibáztass engem. - mondta rekedtes hangon, szomorú arckifejezéssel. 

- Mégis miért ne? Egy okot mondj!

- Igazad van, mindenben. Mindennek én vagyok az oka, de próbálom helyre hozni a hibáimat. - mondta, és kezét gyengéden karomra helyezte.

- Na én nem hallgatom ezt a csöpögős dumát. Veletek nem tudja magát jól érezni magát az ember! - jelentette ki Klaus, és elsétált. Ránéztem miközben magabiztosan lépkedett, majd Taylor-ra, és kezét leemeltem.

- Köszönöm a segítségedet, de én nekem ettől nem lesz jobb. Igazából, szerintem te is tudod nagyon jól, hogy nem vagyok haragtartó. Hiszen azt is megbocsájtottam, hogy megpróbáltál többször is megölni. De azt már nem tudom ilyen könnyedén megbocsájtani, hogy elveszítettem miattad Damon-t. - mondtam könnyben úszó szemekkel. Látszott rajta, hogy teljesen padlón van a bűntudattól, ami belülről felemészti őt. Nem tudtam megbocsájtani, de nem voltam képes őt ilyenkor egyedül hagyni. 

Letöröltem a könnyeimet.

Utálom magam ilyenkor. Érzem, hogy tehetetlen vagyok. A harag eluralkodik rajtam, az szívem mégis mást súg, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. 

Az eszem, a tudatom azt mondja, hogy minden miatta van, és emiatt képtelen vagyok neki ilyen gyorsan mindent elnézni. A szívem viszont... Az azt suttogja, hogy nem szabad őt pont most egyedül hagynom. Nincs senki akire számíthatna.

Éppen indulni akart amikor elkaptam vállát, ő pedig kérdő tekintettel vetette rám pillantását.

- Még mindig nem bocsátok meg neked semmit... - tettem hozzá, hogy véletlenül se értse félre - , de ha nem szeretnél egyedül lenni..., Akkor nyugodtan maradj csak ..itt. - mondtam néhol szüneteket tartva a zavartságtól, mire ő egy bizonytalan mosolyt irányított felém. Leültünk egymással szembe, és hallgattunk. Néztük egymás tekintetét, egy szót sem szóltunk.

Szívem hevesen dobogott, valószínűleg hallotta, hiszen elmosolyodott. Én is hallottam ő szívverését, amely rettentő gyorsan vert, arcán piros pír látszódott, szemei fel-alá cikáztak, ujjait maga előtt babrálta a kávézóasztalra támaszkodva.

Én csak mélyeket sóhajtoztam, s közben gondolkoztam.

- Mit szólnál ha... - kezdtem bele, majd elhalkultam.

- Ha? - nézett rám bizakodóan.

- Semmi. Nem is igazán tudtam volna befejezni a mondatot, csak.. Zavart ez a kínos csend.

- Értem. - mosolyodott el. - Én... Mindent megteszek, hogy újra együtt lehess Damon-nel. - mondta kedvesen. 

Irányítottam felé egy mosolyt. Fel állt, szempárunk találkozott egy pontban, arcom is piros ruhát öltött magára. 

- Most mennem kell. - mondta és elindult. Az ajtóban elkaptam szavaimmal.

- Várj! - ő megállt, visszanézett. - Köszönöm. - mondtam, lehajtottam fejem, majd félénken felnéztem. Ő bólintott egyet, és rám mosolygott. Aztán eltűnt.

*Taylor*

Elena édesdeden alszik, álmában mindent megmutattam neki. Látta, hogy megpróbáltam neki segíteni, így talán könnyebben meg fog nekem bocsájtani. Éppen Klaus-sal beszélgettem amikor mögöttem termett. Kérdése rosszul esett. Megfordultam és elkeseredetten "válaszoltam" neki. Beszélgettünk, mire tett egy édes ajánlatot. Látszott szemében a düh, ugyanakkor kedves volt velem. Most senkire nem számíthattam. Mindenki utált, mindenki gonosznak gondolt.

Jól esett, hogy valakinek volt egy kedves szava hozzám.

Ültünk egymással szemben, egy szót sem szóltunk egymáshoz. 

Zavarban voltam. Bevallom ez fura. Még sosem voltam nő miatt zavarban.

 Szeretem Őt, épp ezért szeretném, hogy Ő boldog legyen. Félreállok, és Damon-nel boldog lehet. Segítek nekik egymásra találni, és ezt most meg is mondtam neki.

Indulni készültem, ám Elena gyengéd, fülemnek szépen csengő hangja érintette meg fülemet a küszöb másik oldalára lépve.

- Várj! - hangzott, s én megfordultam - Köszönöm. - mondta, miközben tekintetét lesütötte, majd vissza rám. Látszott rajta, hogy zavarban van. Én egy felfelé görbülő ívvé változtattam számat, és bólintásommal közöltem vele, hogy nincs mit megköszönnie.

Elmentem, az érzések kavarogtak bennem. Amikor vele vagyok gyomromban hatalmas szárnyapásokkal kezdenek repkedni a lepkék, szívem verése érezhetően felgyorsul, arcom elpirul, szavaim elfogynak. Annyi mindent tudnék neki mondani, mégsem jön ki egy szó sem a számon.

"SZERETLEK!" Ezt akarom neki mondani minden egyes találkozásunkkor, mégsem lehetek ennyire önző. Damon hamarabb megszerette, és Elena boldogsága fontosabb az enyémnél. Ő Damon-t szereti, és nekem ebbe bele kell nyugodnom.

Csak a tudat, hogy bántottam Őt, hogy miattam kell szenvednie, felperzsel bennem mindent.

Próbálom helyrehozni a hibáimat, de ezt nem könnyű. És emiatt szenvedek napok óta.

*Elena*

Ültem egy darabig, gondolkoztam, mire megjelent Klaus.

- Egyébként... Hogy kerültél oda? Honnan tudtad, hogy ott leszek? - kérdeztem.

- Damon küldött oda. De ő is csak megérzésből és találgatásból.

- Damon? Akkor mégis csak szeret?! De miért nem ő jött?

- Ezt talán tőle kéne megkérdezned. - mondta. - Én megyek haza.

- Várj! Hogy jutok Mystic Falls-ba? - kérdeztem. Mosolygott, nem szólt egy szót sem, csak szép lassan elindult az ajtó felé. - Klaus! - termettem előtte. Megfogtam a karját, mélyen szemébe néztem. Ő megforgatta szemeit, majd megragadta a karomat.

- Istenem, hogy ennyi szórakozást sem hagytok nekem.. - mondta és a kocsihoz vonszolt. Körülöttünk mindenhol vámpírok. Hazaküldte őket, én beültem az  autóba, és elvitt az erdőig. - Innen hazatalálsz. - tett ki mosolyogva a Mystic Falls táblánál. Én hazamentem, becsuktam magam mögött az ajtót.

 Most jött a másik bonyodalom, Chris. Nemrég nekilöktem a falnak, amivel csak fokoztam gyűlöletét magam iránt.

- Christian. - szóltam hozzá halk, bizakodó hangon, szánakozó tekintetet irányítva felé, ám ő mintha meg sem hallotta volna, úgy vonult be a szobájába.

Fájt. Rettentően fájt. És ez nem testi fájdalom, ez lelki. Ami milliószor jobban tud fájni. Elviselhetetlen gyomorfájásom van amiatt, hogy Chris utál engem. Ezt nem tudom elviselni!

Beesteledett, én pedig lezuhanyoztam, majd az ablakba ültem, és mindent leírtam a naplómba.

"Kedves Naplóm!

Úgy érzem, hogy nem csak Damon-t vesztettem el meggondolatlanságom miatt, 

hanem Christian-t is. És ezt nem tudom elviselni."

Másnap reggel eljött hozzám Emily, és elmondott még néhány dolgot amit tudnom kell a magamfajtákról. Néhány nap alatt nagyon sok mindent megtanított, David pedig elvállalta, hogy megtanítja hogyan Ne öljek meg embereket. Azaz azt, hogy az akaraterőmet fogja növelni. Ezt sikeresen megtette, bár elég sokáig tartott neki.

Közben minden egyes pillanatban Christian-ra és Damon-re gondoltam. Egyikőjükkel sem beszéltem azóta egy szót sem, és be kell vallanom, rettentően hiányoznak.

Éppen ezen gondolkozva sétáltam haza felé amikor véletlenül fellöktem egy 5 éves kislányt, és az édesanyja rendesen leordította a fejemet. Véletlen volt. Miért kellett így kiakadnia?

 Hát úgy látszik ma minden összejön - gondoltam dühösen amikor egy autó lefröcskölt. Az eső váratlanul kezdett el zuhogni. Ez még megoldható lett volna azzal, hogy használom a mostani "lényem" előnyeit, de az esőben sétálásnak is van jó oldala. Patakokban folyt a könnyem, de szerencsére ezt az eső elfedte. Szívem egyre lassabban vert, lábam szinte már vonszoltam magam után. Levegő után kapkodtam a sírás miatt, sminkem teljesen lefolyt. Cipőm átázott, fáztam, mégis a sétát választottam.

Már fél órája sétálhattam a zuhogó esőben, úti cél nélkül, amikor nekiütköztem egy izmos testnek.

- Elnézést! - mondtam miközben tekintetemet emeltem fel. - Damon! - lepődtem meg az ismerős arcon.

- Szia. - köszönt rám. Szívem hirtelen túlszárnyalta átlagos ütemét. Szemem csillogni kezdett, hirtelen egy szó sem jött vörös ajkaimra. Álltam ott, mint az idióták. Bámultam szótlanul. - Hiányoztál. - nyögte ki hosszas bámészkodás után és megcsókolt. Nyelvünk összeért, nyálunk kicserélődött. Az oly' régóta várt élvezet vége szakadta után már a Salvatore birtokon voltunk. Felmentünk Damon szobájába, lábaim teste köré kulcsoltam. Kezem erősen átkarolta nyakát, míg az ő karja a fenekemet tartotta. Leült az ágyra, majd szép lassan lefektetett engem. Nyakamra apró puszikat hintett, kezünket összekulcsoltuk. Ám egy pillanat múlva már én voltam felül. Óvatosan beleharaptam szájába, kezemmel végigsimítottam egész testét. Amikor nyakára készültem csókot adni ő visszafordított, így ismét én voltam alul. Felsőmet - szó szerint - leszakította rólam, míg én belemarkoltam erős és szexi fenekébe. Egy pillanat múlva már nem volt rajtunk ruha, és egész este "szórakoztunk". Reggel Damon még csukott szemmel feküdt az ágyban, én pedig átkaroltam őt.

Sziasztok!! Először is meg szeretném köszönni az 5000 kattintást, amit a Kattintás oldalon is megemlítettem.:) Másodszor pedig szeretnék jó olvasást kívánni!!♥

XLVII. rész: Könnyzápor

És ha pedig igazat súg a megérzésem, akkor az a rajz már Damon-nél van, és éppen ide tart.

Elmentem zuhanyozni, 5 perc alatt készen voltam és fel is öltöztem.
Nem pizsamát vettem fel, el akartam menni, hogy kiszellőztessem a fejemet, amikor mozgást hallottam. Elindultam a szobám felé, benéztem, de nem volt ott senki.
Megfordultam, és Damon-nel találtam szemben magam. A megérzésem jó volt.
Kezében tartotta a rajzot, amit felém nyújtott.
- Damon megmagyarázom. - mondtam, mintha valami rosszat tettem volna.
Ő megfogta a kezem és hátulról átkarolt. 
- Ezen nincs mit megmagyaráznod, Elena! Szeretsz engem és én nem fogok tovább várni rád. - suttogta a fülembe,

aztán megfordított. Most már szorosan voltunk egymással szemben, testem az ő testéhez ért. Szívem hevesen vert, gyomromban lepkék röpködtek, mégis tiltakozni próbáltam.
Damon nekinyomott a falnak, és csókolni kezdett. Csókolóztunk, megint. Akartam őt, mindennél jobban. De ellöktem magamtól.
- Damon, nem! Fejezd be! - löktem sokkal távolabb. - Elegem van abból, hogy mindig bepróbálkozol. Elegem van abból, hogy megszeged az ígéreted. Azt mondtad bármeddig várni fogsz rám, de nem teszed ezt.
- Elena. Mégis hogya...
- Nem Damon! Hallgass meg! Folyamatosan megcsókolsz és ezzel kihívás elé állítasz. Pontosan tudod, hogy szeretlek téged, és amikor ellöklek magamtól a szívem szakad meg. Nagyon nehezen tudom magam rávenni arra, hogy eltaszítsalak magamtól.
- Ennyi? Végigmondtad amit akartál? - kérdezte türelmetlenül, kicsit idegesen, de úgy tűnt nem izgatja amit az imént mondtam. Bólintottam, ő pedig belefogott hosszas beszédébe. - Először is. Igazad van, megszegtem az ígéretemet. Azt mondtam várni fogok, közben pedig nem is egyszer próbálkoztam nálad. De ez nem olyan egyszerű, mint ahogyan hiszed. Abba nem gondolsz bele, hogy én tiszta szívemből szeretlek téged, és minden nap, minden együtt töltött perc kihívás az ellen, hogy megcsókoljalak, hogy végigsimítsam az arcot és a szemedbe mondjam, hogy szeretlek. Minden egyes perccel egyre jobban szeretlek, és te is azt mondod, hogy szeretsz, mégis váratsz magadra.
- Damon...
- Nem, Elena! Most én beszélek! Nem elég, hogy váratsz magadra a semmi miatt, de még szexibben is öltözködsz, mint általában. Ma is egy felül kicsit kivágottabb felső volt rajtad. Testre simulós ruhákat hordasz, és egyre többet mutatsz meg magadból. Nekem szerinted nem kihívás ezt elviselni? Amikor meglátom a mesés alakodat folyamatosan arra figyelek. Ajkaid hívogatnak, megbabonázol. Gyenge vagyok, bár erősnek mutatom magam. És igen, többször is nyomultam, mert nekem kevesebb az akarat erőm, mint neked. Vagy csak jobban szeretlek, mint te engem. Már nem vagy dühös. Segítek neked, hogy jobb vámpír legyél. Szeretsz engem. akkor mégis miért nem lehetünk együtt? Vagy talán nem szeretsz?
- De szeretlek, Damon. De te ezt nem értheted! Ha pedig azért nem tudsz várni rám, mert együtt töltünk minden napot, akkor nem kell a segítséged. Megoldom majd valahogyan. Ott van Emily, és amit ő nem tud megtanítani nekem, arra ott lesz David és Klaus.
- Szóval nincs szükséged rám?
- Én nem ezt akartam mondani.
- Rendben. Akkor rám többet ne számíts, Elena. Innentől kezdve nem fogok nyomulni. Békén hagylak és nem fogok veszekedni veled. Tudod miért? Mert nem fogok rád várni. - mondta elhalkuló hanggal, és eltűnt. 
Én nem Ezt akartam. Nem Így akartam! Csak azt akartam, hogy könnyítsen a helyzetemen, mert így nem jutok előbbre. És most bekövetkezett amitől a legjobban féltem. 
Feladta a várakozást. Nem lehetünk együtt.
Elindultam. Damon-t kerestem. Legelőször a Salvatore házba mentem, logikusnak tűnt, hogy oda fog menni.
Kopogtam, de türelmetlen voltam és benyitottam. Taylor a kanapén ült, és whiskyt ivott.
- Hát te, Elena? Elkerültétek egymást Damon-nel? Egy negyed órája indult hozzád miután átadtam neki a...
- Nem jött ide? Veszekedtünk és elment. Most végleg elveszítettem őt. - mondtam könnyes szemmel. Taylor átölelt, zokogtam a vállán. Szörnyű érzés fogott el. Most először tényleg azt éreztem, hogy elveszítettem őt. Könnyeimet törölgettem, miközben Taylor szoros ölelésben tartott. Hallottuk az ajtó kinyílását, és elengedtük egymást.
- Hamar túltetted magad. - Damon bunkón szólt oda, én pedig csak próbáltam megmagyarázni, de nem hagyta. Mielőtt beléptem volna a szobájába becsapta az ajtaját előttem.
Nem tehettem mást. Hazamentem.
Lefeküdtem aludni, bár fölöslegesen. Egész este fent voltam.
Reggel hívott Taylor.
- Igen?
- Szia. Csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy.
- Őszintén? Szörnyen. Rettenetesen érzem magam Damon miatt, és még ráadásul éhes is vagyok.
- Gyere át. Van nálunk egy csomó vértasak. - kérlelt. Először nem igazán akartam átmenni, de aztán nagy nehezen rávett. Szükségem volt a segítségre, de nem Taylor-éra. Ő tönkretett. Ő többször is megpróbált engem megölni. Megigézett. Átvert.
Valahogyan mégsem haragudtam rá. Mert most kedves volt. És az én egyik rossz tulajdonságom, hogy nagyon könnyen megbocsájtok.
Átmentem, óvatosan léptem át a küszöböt, kopogás nélkül.
Taylor kedvesen üdvözölt, levezetett engem a pincéjükbe.
Még nem jártam itt, de elég sok minden szembetűnt. Tele vannak borral, a legrégebbi fajtákból, és a legfinomabból. Ami a legjobban szemet szúrt, az a hatalmas hűtőláda volt, a poros, pókhálókkal teli pince szélén.
Taylor azt nyitotta ki, és abban volt az a sok vértasak.
Megittam kettőt is, annyira éhes voltam, féltem, hogy megtámadok valakit. Hazakísért, és adott nekem három vértasakot tartaléknak, minden napra egyet.
Az ajtóban álltunk meg beszélgetni, nem hívtam be, ő pedig nem kérte, hogy engedjem be. Szerintem egyértelműen lejött neki, hogy még nem bízom meg benne száz százalékosan.
- Akkor megpróbálsz beszélni Damon-nel az érdekemben? - kérdeztem.
- Igen, megpróbálok mindenben az érdekedben járni. Nem garantálom, hogy nagy sikerrel, de megpróbálom.
- Köszönöm. Tényleg rendes vagy. - mosolyogtam rá, de ez nem a vidámság miatt volt, hanem mert ismét kedvelni kezdtem őt.
Elköszöntünk egymástól, bementem a házba.
Gondolkoztam, és mivel Damon nem segít, muszáj találnom valakit. Felhívtam Emily-t. 
Egy óra múlva már itt is volt, kopogás nélkül bejött.
- Szia Em.
- Szia Elena. Miért hívtál?
- Hát... Szükségem lenne rád. Úgy látszik nagyon megbántottam Damon-t, és most először tényleg úgy érzem, hogy egy a százhoz az esélye, hogy összejöjjünk újra. És emiatt ő nem segít nekem, hogy megtanuljak emberként viselkedni... Segítenél?
- Úgy sajnálom, Elena. Persze! Mindenben segítek amiben tudok. - ölelt szorosan magához.
Elengedett, és felmentünk a szobámba. 
- Először talán jobb lenne ha elmondanád mi történt Damon-nel.
- Hát... Úgy történt, hogy eltöltöttünk egy csodálatos napot együtt, de kétszer is megpróbált rám nyomulni. Másodjára is elutasítottam és megmondtam neki, hogy nem teheti ezt velem. Mert így kihívások elé állít, és nekem nagyon nehéz neki nemet mondani. Amire ő azt mondta, hogy túl gyönyörű vagyok és kihívóan öltözködöm, meg valami olyasmit, hogy amikor a közelemben van minden perc kihívás az ellen, hogy megcsókoljon. És itt jött a hatalmas hibám, amit a legszívesebben visszapörgetnék. Minden egyes másodpercet a veszekedés kezdetéig, mert rettentően hiányzik nekem. 
- Sajnálom. De mit mondtál?
- Azt, hogy nem kell a segítsége, majd te vagy valamelyik ősi segít nekem, így megakadályoznánk azt, hogy nyomuljon.
- Elena!
- Tudom, Emily! Tudom, hogy elcsesztem. - mondtam könnyezve. - És hidd el, rohadtul megbántam, hogy ezt kimondtam, de minden ember mond olyan dolgokat idegességében, amiket nem gondol komolyan.
És egyszerűen azóta nem tudok beszélni vele. Elmentem hozzájuk, de nem volt otthon, aztán sírni kezdtem és Taylor vigasztalásképp megölelt.
- Igen... Vigasztalásképp.
- Igen, Emily! De Damon ezt pont meglátta, utána pedig nem engedett be a szobájába, hogy beszélhessek vele.
- Elena, még mindig túl naiv vagy.
- Ez nem igaz, Emily! Csak meglátom az emberekben a jót. És én szeretem ezt a tulajdonságomat. - jelentettem ki. Hosszasan beszélgettünk Damon-ről, ez amolyan "lányos lelkizés" volt.

Emily hazament, én pedig beültem az ablakba - ahol általában szoktam ilyenkor lenni - naplót írni.

"Kedves naplóm!

Mindent elrontottam. Tegnap Damon-t megsértettem, de annyira, hogy most először tényleg úgy érzem, nem fog nekem megbocsájtani. Én szeretem őt. Teljes szívemből. Nagyon hiányzik, és ha meghallgatna akkor mindent elmagyaráznék neki, és rohannék a karjaiba. De ezt nem engedi. Most, amikor már elveszítettem, rájöttem, hogy Őt akarom, bármi áron."

Lassacskán lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Éjfél tájban eldöntöttem, "MOST AZONNAL átmegyek Damon-höz". Felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam, egy kis szempilla spirált raktam fel, és egy felül kicsit kivágott felsőt dobtam magamra, de nem azt a kihívós fajtát! Felkaptam a kabátom és a táskámat, és már a Salvatore ház előtt is voltam. Hirtelen a szívem rettentő hevesen vert, izgultam és féltem is egy kicsit. A levegőt kapkodva vettem. Pislogtam párat, sétálgattam a ház előtt, gondolkoztam, hogy mit kéne tennem. Kopogjak? És ha Damon nyit ajtót mit teszek? Mit fogok egyáltalán mondani neki? Mászkáltam fel alá. Elhatároztam, hogy kopogni fogok. Éppen emeltem volna a kezem, már közelített az ajtóhoz, mindössze egy-két milliméter kellett volna, amikor Taylor kinyitotta az ajtót.

- Elena. Te mit keresel itt az éjszaka közepén? És miért mászkálsz fel alá? Miért nem jöttél be?

- Szia Taylor. Ideges vagyok... Damon-höz jöttem. - szóltam.

- Sejtettem. Gyere be. A szobájában van. - mondta. Óvatosan beléptem, majd egy pillanat múlva már a szobája előtt álltam. Nincs mese! Ha már itt vagyok meg kell tennem. Kopogtam, de nem nyitott ajtót. Kopogtam még egyszer, majd óvatosan benyitottam. Megpillantottam Damon-t, a szívem minden egyes perccel hevesebben vert, szinte kiugrott a helyéről. A gyomrom fájni kezdett, rettentően féltem a választól. A torkomban csomó keletkezett, ami akadályozott a nyelésben.

- Szia. - köszöntem.

- Miért jöttél ide? - kérdezte flegmán. Meglepődtem, nem erre a reakcióra számítottam. De mit is vártam? Hiszen rettenetesen megbántottam őt. Szívem szúrni kezdett, nyeltem egy nagyot.

- Damon, kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam amiket mondtam.

- Ezen nincs mit megmagyarázni, Elena. Egyáltalán minek jöttél ide? Mire számítottál? Hogy majd idejössz szexi ruhában, kisminkelve, bocsánatot kérsz és mi örökre együtt leszünk??

- Nem, Damon... De én nem gondoltam komolyan azt amit mondtam.

- Ez még így hihető is lenne, ha tegnap nem kaptalak volna rajta Taylor-ral a nappaliban.

- Damon az csak egy ölelés volt!! Azért ölelt meg mert Miattad sírtam. Idejöttem, Miattad, hogy megbeszélhessem Veled ezt, és amikor sírni kezdtem ő átölelt. Ezt láttad.

- Igen. És azért uszítottad rám, hogy tartson lelki beszédet amiért meg kéne bocsátanom neked.

- Nem. Valóban megkértem, hogy beszéljen veled, de csak azért mert szeretlek téged, Damon. Azért mert most, hogy nem vagy velem mindenre rájöttem. Tudom, hogy nem tudok élni nélküled, tudom, hogy halálosan szeretlek, tudom, hogy már nem téged hibáztatlak a történtek miatt.

- Kár, hogy erre későn jöttél rá, Elena. - mondta. - Most pedig menj el. - sírni kezdtem, könyörögtem neki, hogy ne küldjön el. Látszott Damon-ön, hogy hatottam rá, de mégis elküldött. Sírtam, sőt zokogtam. Álltam a szobája ajtaja előtt zokogva, ültem az ajtó másik oldalán. Taylor odajött hozzám. Próbált segíteni.

- Hagyj békén! Minden a te hibád! Damon miattad utál! Hiszen rájöttem. Te igéztél meg, amiért összevesztem Damon-nel amikor ki akartam békülni vele. Te miattad lettem tehát öngyilkos, és aztán Te miattad hibáztattam Damon-t! Most pedig.. Már majdnem megbocsájtottam, elkövettem egy hibát és Te megöleltél. Azért tetted, hogy Damon-t még jobban ellenem uszítsd!

- Nem, Elena. Tévedsz.

- Utállak! Minden miattad van. - rohantam ki a házból zokogva. Futottam a vámpírgyorsaságommal. Egy erdő mellett álltam meg. 

Összeroppantam. Túléltem az öngyilkosságot, túléltem azt, hogy vámpír lettem. De azt, hogy Damon-t örökre elveszítsem, azt már nem fogom kibírni.

Ismét annak az erdőnek a közepén találtam magam, ahová akkor szaladtam amikor vámpírrá váltam.

Ezúttal viszont nem álltam a meg a közepén. Túlrohantam rajta, és egy gyönyörű réten voltam amikor feleszméltem. Virágokkal, egy kis patakkal, és egy faházzal.

Még mindig iszonyúan zokogtam, de a környezet, majdnem olyan volt, mint az álmaimban. Ez egy kicsit megnyugtatott.

Könnyes arccal, szipogva lépkedtem a ház felé, közben gyönyörködtem a tájban.

Lassacskán haladva, de odaértem a ház mellé. Nem volt kerítés, az ajtóban álltam meg.

Letöröltem a könnyeimet, és kopogtam az ajtón.

Egy pillanatra sikerült abbahagynom a sírást, de egy könnycsepp még kigördült a szememen amikor kinyitották az ajtót. Gyorsan letöröltem, ismerős arcot látván, mintha semmi bajom nem lenne.

- Szia. Baj van? Segíthetek.

- Szia, nem csak... Megláttam ezt a gyönyörű környéket és gondoltam megnézem, hogy ki lakik itt. Nem gondoltam volna, hogy te.

- Ne haragudj. Ismerős vagy, de... Ismerjük mi egymást egyáltalán?

- Igen, egyszer összefutottunk. Aaron igaz? - kérdeztem, ő pedig bólintott -  Elena vagyok.

- Tényleg, már emlékszem. Te voltál az aki az első találkozásunkkor is megkérdezted, hogy találkoztunk-e. - mosolygott rám - Gyere beljebb! - hívott be kedvesen, én pedig még mindig szomorkás arcot vágva beléptem. Gyönyörű kis faház volt. A folyosó hosszú volt, mindenhová ez vezetett végig. Rögtön a bal kezem felőli oldalon volt egy fürdőszoba, jobb oldalt pedig egy nagy nappali. Itt volt egy plazma tévé, egy kanapé, két fotel, egy kávézó asztal, és egy jó nagy ablak. Erről a helységről rá lehetett látni az étkezőre, hiszen nem volt fal, ami elválasztotta volna a két helységet egymástól, és ez - jó értelemben - különös hangulatot keltett. A fürdőszoba mellett volt egy kis konyha, amiben volt egy pult, egy csap, egy kis szekrény a falon és a konyhába való szükséges eszközök (mikró,kávéfőző, stb.).

- Örülök, hogy tetszik. Én is szeretek itt lenni. Hiszen ez egy eldugott, nyugodt kis környéken van, a természet csodálatos, és minden megvan ami szükséges. Az állatok és a természet zenéje összefonódik, a víz csobogása megnyugtatja az embert. Az őzek bejárnak a házhoz, így csodálhatom kecses járásukat, egymással való édes viselkedésüket. Itt minden állat, minden élőlény nyugtató hatású, hiszen egyik sincs pár nélkül. - mondta. Megható volt, a páros rész Damon-re emlékeztetett. Szememből könny gördült végig az arcomon, az orrom folyni kezdett. Eltakartam arcomat, míg ő a környezet szépségéről áradozott. - Mi a baj? - kérdezte amikor észrevette, hogy fejemet kezembe hajtva ülök a fotelban, lábaim felhúzva, és szipogok.

- Mennem kell, ne haragudj. Szia! - köszöntem el és kiszaladtam a házból, egy pillanat múlva már az erdőben voltam, ismét. Leültem, és hangot hallottam. Gyorsan cselekedtem, letörtem egy faágat, aztán minden elsötétült.

*Aaron*

Ma ki kellett kapcsolódnom, ezért elmentem a nyaralómba, ami egy falu eldugott helyén található. Ki kell jönni Mystic Falls-ból, és az azt követő falu mellett van egy erdő. Az erdőt megkerülve eljutunk egy kis ösvényhez, amit sövény, fák, bokrok vesznek körül. Keskeny, ezért csak gyalog, és egyenként tudnak átmenni az emberek. Így senkinek nem jut eszébe túljönni azon. Ha át küszködöd magad, akkor egy gyönyörű, virágokkal teli réten találod magad. Úgy 200 méterrel előtted csobog egy patak, mellette egy faház. Na az az én nyaralóm!

Bementem, éppen ételt csináltam amikor kopogtak az ajtón. Egy ismerős és szimpatikus lány állt a küszöb másik oldalán. Elég ismerős volt, bemutatkozott és rájöttem! Az a lány volt az, akivel tegnapelőtt futottam össze. Viccesnek tűnik, bár most elég lehangolt hangulatban találtam. Beszélgettem vele amikor sírni kezdett. Rákérdeztem, hogy mi a baj, de nem válaszolt, csak elköszönt és elrohant. Utána futottam, de mire kiértem a kunyhó mellé már sehol nem volt. 

Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?

Remélem tetszett!!:)) Következő rész(ek) már képek és gifek nélkül lesznek, hogy képzeletetek szabadon szárnyalhasson!:3

48. rész az időmtől függően fog kikerülni a blogra.