Trailer!

XLIX. rész: Érzések (16)

Utána futottam, de mire kiértem a kunyhó mellé már sehol nem volt. 

Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?

*Damon*

Elena eljött hozzám. Minden annyira fájt, nemet kellett mondanom neki. A hülye büszkeségem! A hülye büszkeségem volt az oka ennek!

De ezenkívül Elena annyira megbántott, most éreztette velem, hogy nincsen rám szüksége, és azt mondta, hogy nem kell vele lennem. Én csak teljesítettem a kérését, még ha ezt nem is gondolta teljes mértékben komolyan.

Amint kilépett szobámból Taylor odajött hozzá. Tényleg nem akart neki rosszat. Most én vagyok benne biztos, hogy visszakapcsolta az érzéseit, engem pedig nem tud átverni.

Elena üvölteni kezdett Taylor-ral, hogy minden az ő hibája. És valóban ésszerű magyarázatot adott. Lehet, hogy tényleg ő az oka, de Elena magát is hibáztathatja. Részben pedig nekem is szerepem volt ebben. Lehet, hogy nekünk nincs közös jövőnk, de én nem tudom elfelejteni Őt. Annyira szeretem, hogy minden egyes nélküle töltött perc kín szenvedés.

Elfutott, eltűnt. Aggódtam érte. Nem hagyhattam egyedül, hiszen most, hogy ennyire rossz állapotban van megint próbálkozhat a halállal, de most már nem fogjuk tudni megmenteni.

Ezt nem hagyhattam. Én ugyan nem mentem oda, de elküldtem Klaus-t. Tudtam, hogy segíteni fog rajta, mégis a sajátos módszereivel.

*Klaus*

Damon felhívott telefonon, hogy keressem meg Elena-t, mielőtt baja esne. Igen-t mondtam rá, de csak mert így az én sajátos módszereimmel menthetem meg. Jó dolgot teszek, mégis szórakozhatok egy kicsit. Fél órával később egy erdőben találtam meg. Éppen felém fordult, kezében egy karóval, amit maga felé tartott. Én pedig mielőtt bármit is láthatott, vagy tehetett volna eltörtem a nyakát.

Elvittem Mystic Falls-ból, és egy elhagyatott nagy várba vittem be. A legfelső toronyban volt egy régies ágy, oda fektettem bele. A szoba szélén volt egy kis asztal, arra raktam neki egy vértasakot.

Én lementem, a várat egy általam összeállított sereg vette körül, akik mind vámpírok voltak. Emily semmiről nem tud.

Éppen iszogattam, amikor mászkálást és kiabálást hallottam.

- Hahó! Van itt valaki? - hallatszott egészen fentről.

Egy pillanat alatt feljutottam a legfelső emeletre, és Elena mögött álltam meg. Megfordult, és megijedt. Szívéhez kapva hátralépett egyet.

*Elena*

Teljes sötétség vett körül, semmit nem láttam, semmit nem hallottam. Meghaltam volna?

Felébredtem. Nyakam rettentően fájt, és elgémberedett.

 Egy régies épületben találtam magam. Ez a túlvilág volna? Nem hiszem. Találtam egy vértasakot a szobában lévő kisméretű asztalon. Megittam. De ha valaki elrabol, miért ilyen kedves velem? Gondolkoztam, majd kiléptem a szobából.

Sehol senki, egy hangot nem hallok, csak a szívverésemet a félelemtől.

Hirtelen mozgást hallok, óvatosan megfordulok, közben jól szemügyre veszem az épületet. Kétség kívül, ez egy vár.

Tekintetem testem után fordítom, megpillantok egy ősit.

- Klaus! - léptem hátrébb, hiszen teljesen megijesztett. - Te hoztál ide? 

- Igen. - mosolygott sunyin rám. Tipikus Klaus mosoly volt.

- És azt nem tudod miért fáj ennyire a nyakam? Á honnan is tudhatnád.. - legyintettem egyet kezemmel, tekintetem még mindig a falakat figyelte, amelyen sok gyönyörű, régies kép foglalt helyet.

- De. Egészen véletlenül tudom, hiszen kitörtem a nyakadat. - mondta mosolyogva. Mosolyogva!! 

- Ki az az őrült aki mosolyogva közli egy embertársával, hogy "Kitörtem a nyakad"?? - kérdeztem tőle. - Jó bocs.. Ez baromság. Ha valakinek eltörik a nyakát az nem ébred fel, szóval ez egy indoktalan kérdés volt. De attól még te egy beteges állat vagy!

- Lehet. - vigyorgott, mintha nem tudná ezt a mosolyt levakarni az arcáról.

Lementünk a legalsó szintre, mindent jól szemügyre vettem. Nagyon régies, olyan 1500-as évekbeli romos, hatalmas vár volt. A bútorok régiek, mégis annyira feldobja a hangulatot. Volt egy hall szerű, elég nagy helység, ami tele volt történelmi jellegű szobrokkal, festményekkel.

Leültem egy kanapéra ami hívogatott engem. Bár most ébredtem, mégis úgy éreztem mintha nem aludtam volna ezer éve.

- Itt maradsz velem? - kérdeztem, mire Klaus bólintott egyet. Lábaimat felhúzva hajtottam le a fejemet a díványra. Egy pillanat erejéig még figyeltem őt - és megint Az a mosoly ült az arcán -, aztán szemhéjamat lassan lehajtottam, és még abban az ezredmásodpercben álomba merültem.

Érzések kavarogtak bennem, álmodni kezdtem.

Egy üres térben találtam magam, semmi nem volt körülöttem, feketeség mindenhol. Csak egy kis fény szűrődött be, ami egy ajtót világított meg. Elindultam az ajtó felé, közben a semmiben sétáltam. A fény halvány volt, de erőssége nem változott akkor sem, amikor közeledtem. Sétáltam már egy ideje, mintha egy órája gyalogolnék, pedig csak egy perce aludtam. Futni kezdtem, futottam ahogy csak bírtam és már láttam, hogy közeledik. Körbenéztem, de sehol semmi. Megálltam, mert a futástól nagyon elfáradtam. Sétáltam tovább, és az ajtó előtt voltam. A fény megvilágította arcomat, kinyitottam az ajtót. Damon és Taylor állt ott.

- Kérlek, Damon. Elena szeret téged. Meg kell bocsájtanod neki ha boldog akarsz lenni!

- Tudom, tudom, hogy szeret. De nem tudom ezt olyan könnyen megbocsájtani. És tudom, hogy nem akarsz tőle semmit. Látom, hogy visszakapcsoltad az érzéseidet, és látom, hogy segíteni próbálsz. Értékelem tényleg, Taylor. De nem fogok neki megbocsájtani. - mondta Damon és elsétált.

Mi volt ez? Miért láttam ezt? Most a képzeletem szórakozik velem, vagy tényleg minden így történt?

Az álom elszállt. Ismét csak a sötétséget láttam, "süket voltam" úgy fél óráig.

Ekkor - még mindig - csukott szemmel feküdtem, de már mindent hallottam.

"- Kész? Most már látta? - hallottam egy ismerős hangot, de szemeimet csukva tartottam. Akkor ez mégis a valóság? De ki beszél?

- Igen, mindent látott. Most már szórakozhatok? 

- Nem! - szólt, sőt inkább kiabált az a hang akit először hallottam."

Kíváncsi voltam, és kinyitottam a szemem. Megpillantottam ahogyan Taylor és Klaus beszélgetnek az ajtóban.

Tehát Taylor tényleg csak jót akart. És bár haragom csillapodott, szememben még fel lehetett ismerni a düh jeleit.

Felültem a kanapéra, nesztelenül, és Taylor mögött termettem.

- Mit keresel itt? - kérdeztem hangosan, de ő nem ijedt meg. Valószínűleg hallotta ahogyan mögötte bukkantam fel, de nem fordult meg, csak amikor szavakat intéztem felé.

- Elena, kérlek ne hibáztass engem. - mondta rekedtes hangon, szomorú arckifejezéssel. 

- Mégis miért ne? Egy okot mondj!

- Igazad van, mindenben. Mindennek én vagyok az oka, de próbálom helyre hozni a hibáimat. - mondta, és kezét gyengéden karomra helyezte.

- Na én nem hallgatom ezt a csöpögős dumát. Veletek nem tudja magát jól érezni magát az ember! - jelentette ki Klaus, és elsétált. Ránéztem miközben magabiztosan lépkedett, majd Taylor-ra, és kezét leemeltem.

- Köszönöm a segítségedet, de én nekem ettől nem lesz jobb. Igazából, szerintem te is tudod nagyon jól, hogy nem vagyok haragtartó. Hiszen azt is megbocsájtottam, hogy megpróbáltál többször is megölni. De azt már nem tudom ilyen könnyedén megbocsájtani, hogy elveszítettem miattad Damon-t. - mondtam könnyben úszó szemekkel. Látszott rajta, hogy teljesen padlón van a bűntudattól, ami belülről felemészti őt. Nem tudtam megbocsájtani, de nem voltam képes őt ilyenkor egyedül hagyni. 

Letöröltem a könnyeimet.

Utálom magam ilyenkor. Érzem, hogy tehetetlen vagyok. A harag eluralkodik rajtam, az szívem mégis mást súg, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. 

Az eszem, a tudatom azt mondja, hogy minden miatta van, és emiatt képtelen vagyok neki ilyen gyorsan mindent elnézni. A szívem viszont... Az azt suttogja, hogy nem szabad őt pont most egyedül hagynom. Nincs senki akire számíthatna.

Éppen indulni akart amikor elkaptam vállát, ő pedig kérdő tekintettel vetette rám pillantását.

- Még mindig nem bocsátok meg neked semmit... - tettem hozzá, hogy véletlenül se értse félre - , de ha nem szeretnél egyedül lenni..., Akkor nyugodtan maradj csak ..itt. - mondtam néhol szüneteket tartva a zavartságtól, mire ő egy bizonytalan mosolyt irányított felém. Leültünk egymással szembe, és hallgattunk. Néztük egymás tekintetét, egy szót sem szóltunk.

Szívem hevesen dobogott, valószínűleg hallotta, hiszen elmosolyodott. Én is hallottam ő szívverését, amely rettentő gyorsan vert, arcán piros pír látszódott, szemei fel-alá cikáztak, ujjait maga előtt babrálta a kávézóasztalra támaszkodva.

Én csak mélyeket sóhajtoztam, s közben gondolkoztam.

- Mit szólnál ha... - kezdtem bele, majd elhalkultam.

- Ha? - nézett rám bizakodóan.

- Semmi. Nem is igazán tudtam volna befejezni a mondatot, csak.. Zavart ez a kínos csend.

- Értem. - mosolyodott el. - Én... Mindent megteszek, hogy újra együtt lehess Damon-nel. - mondta kedvesen. 

Irányítottam felé egy mosolyt. Fel állt, szempárunk találkozott egy pontban, arcom is piros ruhát öltött magára. 

- Most mennem kell. - mondta és elindult. Az ajtóban elkaptam szavaimmal.

- Várj! - ő megállt, visszanézett. - Köszönöm. - mondtam, lehajtottam fejem, majd félénken felnéztem. Ő bólintott egyet, és rám mosolygott. Aztán eltűnt.

*Taylor*

Elena édesdeden alszik, álmában mindent megmutattam neki. Látta, hogy megpróbáltam neki segíteni, így talán könnyebben meg fog nekem bocsájtani. Éppen Klaus-sal beszélgettem amikor mögöttem termett. Kérdése rosszul esett. Megfordultam és elkeseredetten "válaszoltam" neki. Beszélgettünk, mire tett egy édes ajánlatot. Látszott szemében a düh, ugyanakkor kedves volt velem. Most senkire nem számíthattam. Mindenki utált, mindenki gonosznak gondolt.

Jól esett, hogy valakinek volt egy kedves szava hozzám.

Ültünk egymással szemben, egy szót sem szóltunk egymáshoz. 

Zavarban voltam. Bevallom ez fura. Még sosem voltam nő miatt zavarban.

 Szeretem Őt, épp ezért szeretném, hogy Ő boldog legyen. Félreállok, és Damon-nel boldog lehet. Segítek nekik egymásra találni, és ezt most meg is mondtam neki.

Indulni készültem, ám Elena gyengéd, fülemnek szépen csengő hangja érintette meg fülemet a küszöb másik oldalára lépve.

- Várj! - hangzott, s én megfordultam - Köszönöm. - mondta, miközben tekintetét lesütötte, majd vissza rám. Látszott rajta, hogy zavarban van. Én egy felfelé görbülő ívvé változtattam számat, és bólintásommal közöltem vele, hogy nincs mit megköszönnie.

Elmentem, az érzések kavarogtak bennem. Amikor vele vagyok gyomromban hatalmas szárnyapásokkal kezdenek repkedni a lepkék, szívem verése érezhetően felgyorsul, arcom elpirul, szavaim elfogynak. Annyi mindent tudnék neki mondani, mégsem jön ki egy szó sem a számon.

"SZERETLEK!" Ezt akarom neki mondani minden egyes találkozásunkkor, mégsem lehetek ennyire önző. Damon hamarabb megszerette, és Elena boldogsága fontosabb az enyémnél. Ő Damon-t szereti, és nekem ebbe bele kell nyugodnom.

Csak a tudat, hogy bántottam Őt, hogy miattam kell szenvednie, felperzsel bennem mindent.

Próbálom helyrehozni a hibáimat, de ezt nem könnyű. És emiatt szenvedek napok óta.

*Elena*

Ültem egy darabig, gondolkoztam, mire megjelent Klaus.

- Egyébként... Hogy kerültél oda? Honnan tudtad, hogy ott leszek? - kérdeztem.

- Damon küldött oda. De ő is csak megérzésből és találgatásból.

- Damon? Akkor mégis csak szeret?! De miért nem ő jött?

- Ezt talán tőle kéne megkérdezned. - mondta. - Én megyek haza.

- Várj! Hogy jutok Mystic Falls-ba? - kérdeztem. Mosolygott, nem szólt egy szót sem, csak szép lassan elindult az ajtó felé. - Klaus! - termettem előtte. Megfogtam a karját, mélyen szemébe néztem. Ő megforgatta szemeit, majd megragadta a karomat.

- Istenem, hogy ennyi szórakozást sem hagytok nekem.. - mondta és a kocsihoz vonszolt. Körülöttünk mindenhol vámpírok. Hazaküldte őket, én beültem az  autóba, és elvitt az erdőig. - Innen hazatalálsz. - tett ki mosolyogva a Mystic Falls táblánál. Én hazamentem, becsuktam magam mögött az ajtót.

 Most jött a másik bonyodalom, Chris. Nemrég nekilöktem a falnak, amivel csak fokoztam gyűlöletét magam iránt.

- Christian. - szóltam hozzá halk, bizakodó hangon, szánakozó tekintetet irányítva felé, ám ő mintha meg sem hallotta volna, úgy vonult be a szobájába.

Fájt. Rettentően fájt. És ez nem testi fájdalom, ez lelki. Ami milliószor jobban tud fájni. Elviselhetetlen gyomorfájásom van amiatt, hogy Chris utál engem. Ezt nem tudom elviselni!

Beesteledett, én pedig lezuhanyoztam, majd az ablakba ültem, és mindent leírtam a naplómba.

"Kedves Naplóm!

Úgy érzem, hogy nem csak Damon-t vesztettem el meggondolatlanságom miatt, 

hanem Christian-t is. És ezt nem tudom elviselni."

Másnap reggel eljött hozzám Emily, és elmondott még néhány dolgot amit tudnom kell a magamfajtákról. Néhány nap alatt nagyon sok mindent megtanított, David pedig elvállalta, hogy megtanítja hogyan Ne öljek meg embereket. Azaz azt, hogy az akaraterőmet fogja növelni. Ezt sikeresen megtette, bár elég sokáig tartott neki.

Közben minden egyes pillanatban Christian-ra és Damon-re gondoltam. Egyikőjükkel sem beszéltem azóta egy szót sem, és be kell vallanom, rettentően hiányoznak.

Éppen ezen gondolkozva sétáltam haza felé amikor véletlenül fellöktem egy 5 éves kislányt, és az édesanyja rendesen leordította a fejemet. Véletlen volt. Miért kellett így kiakadnia?

 Hát úgy látszik ma minden összejön - gondoltam dühösen amikor egy autó lefröcskölt. Az eső váratlanul kezdett el zuhogni. Ez még megoldható lett volna azzal, hogy használom a mostani "lényem" előnyeit, de az esőben sétálásnak is van jó oldala. Patakokban folyt a könnyem, de szerencsére ezt az eső elfedte. Szívem egyre lassabban vert, lábam szinte már vonszoltam magam után. Levegő után kapkodtam a sírás miatt, sminkem teljesen lefolyt. Cipőm átázott, fáztam, mégis a sétát választottam.

Már fél órája sétálhattam a zuhogó esőben, úti cél nélkül, amikor nekiütköztem egy izmos testnek.

- Elnézést! - mondtam miközben tekintetemet emeltem fel. - Damon! - lepődtem meg az ismerős arcon.

- Szia. - köszönt rám. Szívem hirtelen túlszárnyalta átlagos ütemét. Szemem csillogni kezdett, hirtelen egy szó sem jött vörös ajkaimra. Álltam ott, mint az idióták. Bámultam szótlanul. - Hiányoztál. - nyögte ki hosszas bámészkodás után és megcsókolt. Nyelvünk összeért, nyálunk kicserélődött. Az oly' régóta várt élvezet vége szakadta után már a Salvatore birtokon voltunk. Felmentünk Damon szobájába, lábaim teste köré kulcsoltam. Kezem erősen átkarolta nyakát, míg az ő karja a fenekemet tartotta. Leült az ágyra, majd szép lassan lefektetett engem. Nyakamra apró puszikat hintett, kezünket összekulcsoltuk. Ám egy pillanat múlva már én voltam felül. Óvatosan beleharaptam szájába, kezemmel végigsimítottam egész testét. Amikor nyakára készültem csókot adni ő visszafordított, így ismét én voltam alul. Felsőmet - szó szerint - leszakította rólam, míg én belemarkoltam erős és szexi fenekébe. Egy pillanat múlva már nem volt rajtunk ruha, és egész este "szórakoztunk". Reggel Damon még csukott szemmel feküdt az ágyban, én pedig átkaroltam őt.

Sziasztok!! Először is meg szeretném köszönni az 5000 kattintást, amit a Kattintás oldalon is megemlítettem.:) Másodszor pedig szeretnék jó olvasást kívánni!!♥

XLVII. rész: Könnyzápor

És ha pedig igazat súg a megérzésem, akkor az a rajz már Damon-nél van, és éppen ide tart.

Elmentem zuhanyozni, 5 perc alatt készen voltam és fel is öltöztem.
Nem pizsamát vettem fel, el akartam menni, hogy kiszellőztessem a fejemet, amikor mozgást hallottam. Elindultam a szobám felé, benéztem, de nem volt ott senki.
Megfordultam, és Damon-nel találtam szemben magam. A megérzésem jó volt.
Kezében tartotta a rajzot, amit felém nyújtott.
- Damon megmagyarázom. - mondtam, mintha valami rosszat tettem volna.
Ő megfogta a kezem és hátulról átkarolt. 
- Ezen nincs mit megmagyaráznod, Elena! Szeretsz engem és én nem fogok tovább várni rád. - suttogta a fülembe,

aztán megfordított. Most már szorosan voltunk egymással szemben, testem az ő testéhez ért. Szívem hevesen vert, gyomromban lepkék röpködtek, mégis tiltakozni próbáltam.
Damon nekinyomott a falnak, és csókolni kezdett. Csókolóztunk, megint. Akartam őt, mindennél jobban. De ellöktem magamtól.
- Damon, nem! Fejezd be! - löktem sokkal távolabb. - Elegem van abból, hogy mindig bepróbálkozol. Elegem van abból, hogy megszeged az ígéreted. Azt mondtad bármeddig várni fogsz rám, de nem teszed ezt.
- Elena. Mégis hogya...
- Nem Damon! Hallgass meg! Folyamatosan megcsókolsz és ezzel kihívás elé állítasz. Pontosan tudod, hogy szeretlek téged, és amikor ellöklek magamtól a szívem szakad meg. Nagyon nehezen tudom magam rávenni arra, hogy eltaszítsalak magamtól.
- Ennyi? Végigmondtad amit akartál? - kérdezte türelmetlenül, kicsit idegesen, de úgy tűnt nem izgatja amit az imént mondtam. Bólintottam, ő pedig belefogott hosszas beszédébe. - Először is. Igazad van, megszegtem az ígéretemet. Azt mondtam várni fogok, közben pedig nem is egyszer próbálkoztam nálad. De ez nem olyan egyszerű, mint ahogyan hiszed. Abba nem gondolsz bele, hogy én tiszta szívemből szeretlek téged, és minden nap, minden együtt töltött perc kihívás az ellen, hogy megcsókoljalak, hogy végigsimítsam az arcot és a szemedbe mondjam, hogy szeretlek. Minden egyes perccel egyre jobban szeretlek, és te is azt mondod, hogy szeretsz, mégis váratsz magadra.
- Damon...
- Nem, Elena! Most én beszélek! Nem elég, hogy váratsz magadra a semmi miatt, de még szexibben is öltözködsz, mint általában. Ma is egy felül kicsit kivágottabb felső volt rajtad. Testre simulós ruhákat hordasz, és egyre többet mutatsz meg magadból. Nekem szerinted nem kihívás ezt elviselni? Amikor meglátom a mesés alakodat folyamatosan arra figyelek. Ajkaid hívogatnak, megbabonázol. Gyenge vagyok, bár erősnek mutatom magam. És igen, többször is nyomultam, mert nekem kevesebb az akarat erőm, mint neked. Vagy csak jobban szeretlek, mint te engem. Már nem vagy dühös. Segítek neked, hogy jobb vámpír legyél. Szeretsz engem. akkor mégis miért nem lehetünk együtt? Vagy talán nem szeretsz?
- De szeretlek, Damon. De te ezt nem értheted! Ha pedig azért nem tudsz várni rám, mert együtt töltünk minden napot, akkor nem kell a segítséged. Megoldom majd valahogyan. Ott van Emily, és amit ő nem tud megtanítani nekem, arra ott lesz David és Klaus.
- Szóval nincs szükséged rám?
- Én nem ezt akartam mondani.
- Rendben. Akkor rám többet ne számíts, Elena. Innentől kezdve nem fogok nyomulni. Békén hagylak és nem fogok veszekedni veled. Tudod miért? Mert nem fogok rád várni. - mondta elhalkuló hanggal, és eltűnt. 
Én nem Ezt akartam. Nem Így akartam! Csak azt akartam, hogy könnyítsen a helyzetemen, mert így nem jutok előbbre. És most bekövetkezett amitől a legjobban féltem. 
Feladta a várakozást. Nem lehetünk együtt.
Elindultam. Damon-t kerestem. Legelőször a Salvatore házba mentem, logikusnak tűnt, hogy oda fog menni.
Kopogtam, de türelmetlen voltam és benyitottam. Taylor a kanapén ült, és whiskyt ivott.
- Hát te, Elena? Elkerültétek egymást Damon-nel? Egy negyed órája indult hozzád miután átadtam neki a...
- Nem jött ide? Veszekedtünk és elment. Most végleg elveszítettem őt. - mondtam könnyes szemmel. Taylor átölelt, zokogtam a vállán. Szörnyű érzés fogott el. Most először tényleg azt éreztem, hogy elveszítettem őt. Könnyeimet törölgettem, miközben Taylor szoros ölelésben tartott. Hallottuk az ajtó kinyílását, és elengedtük egymást.
- Hamar túltetted magad. - Damon bunkón szólt oda, én pedig csak próbáltam megmagyarázni, de nem hagyta. Mielőtt beléptem volna a szobájába becsapta az ajtaját előttem.
Nem tehettem mást. Hazamentem.
Lefeküdtem aludni, bár fölöslegesen. Egész este fent voltam.
Reggel hívott Taylor.
- Igen?
- Szia. Csak gondoltam megkérdezem, hogy vagy.
- Őszintén? Szörnyen. Rettenetesen érzem magam Damon miatt, és még ráadásul éhes is vagyok.
- Gyere át. Van nálunk egy csomó vértasak. - kérlelt. Először nem igazán akartam átmenni, de aztán nagy nehezen rávett. Szükségem volt a segítségre, de nem Taylor-éra. Ő tönkretett. Ő többször is megpróbált engem megölni. Megigézett. Átvert.
Valahogyan mégsem haragudtam rá. Mert most kedves volt. És az én egyik rossz tulajdonságom, hogy nagyon könnyen megbocsájtok.
Átmentem, óvatosan léptem át a küszöböt, kopogás nélkül.
Taylor kedvesen üdvözölt, levezetett engem a pincéjükbe.
Még nem jártam itt, de elég sok minden szembetűnt. Tele vannak borral, a legrégebbi fajtákból, és a legfinomabból. Ami a legjobban szemet szúrt, az a hatalmas hűtőláda volt, a poros, pókhálókkal teli pince szélén.
Taylor azt nyitotta ki, és abban volt az a sok vértasak.
Megittam kettőt is, annyira éhes voltam, féltem, hogy megtámadok valakit. Hazakísért, és adott nekem három vértasakot tartaléknak, minden napra egyet.
Az ajtóban álltunk meg beszélgetni, nem hívtam be, ő pedig nem kérte, hogy engedjem be. Szerintem egyértelműen lejött neki, hogy még nem bízom meg benne száz százalékosan.
- Akkor megpróbálsz beszélni Damon-nel az érdekemben? - kérdeztem.
- Igen, megpróbálok mindenben az érdekedben járni. Nem garantálom, hogy nagy sikerrel, de megpróbálom.
- Köszönöm. Tényleg rendes vagy. - mosolyogtam rá, de ez nem a vidámság miatt volt, hanem mert ismét kedvelni kezdtem őt.
Elköszöntünk egymástól, bementem a házba.
Gondolkoztam, és mivel Damon nem segít, muszáj találnom valakit. Felhívtam Emily-t. 
Egy óra múlva már itt is volt, kopogás nélkül bejött.
- Szia Em.
- Szia Elena. Miért hívtál?
- Hát... Szükségem lenne rád. Úgy látszik nagyon megbántottam Damon-t, és most először tényleg úgy érzem, hogy egy a százhoz az esélye, hogy összejöjjünk újra. És emiatt ő nem segít nekem, hogy megtanuljak emberként viselkedni... Segítenél?
- Úgy sajnálom, Elena. Persze! Mindenben segítek amiben tudok. - ölelt szorosan magához.
Elengedett, és felmentünk a szobámba. 
- Először talán jobb lenne ha elmondanád mi történt Damon-nel.
- Hát... Úgy történt, hogy eltöltöttünk egy csodálatos napot együtt, de kétszer is megpróbált rám nyomulni. Másodjára is elutasítottam és megmondtam neki, hogy nem teheti ezt velem. Mert így kihívások elé állít, és nekem nagyon nehéz neki nemet mondani. Amire ő azt mondta, hogy túl gyönyörű vagyok és kihívóan öltözködöm, meg valami olyasmit, hogy amikor a közelemben van minden perc kihívás az ellen, hogy megcsókoljon. És itt jött a hatalmas hibám, amit a legszívesebben visszapörgetnék. Minden egyes másodpercet a veszekedés kezdetéig, mert rettentően hiányzik nekem. 
- Sajnálom. De mit mondtál?
- Azt, hogy nem kell a segítsége, majd te vagy valamelyik ősi segít nekem, így megakadályoznánk azt, hogy nyomuljon.
- Elena!
- Tudom, Emily! Tudom, hogy elcsesztem. - mondtam könnyezve. - És hidd el, rohadtul megbántam, hogy ezt kimondtam, de minden ember mond olyan dolgokat idegességében, amiket nem gondol komolyan.
És egyszerűen azóta nem tudok beszélni vele. Elmentem hozzájuk, de nem volt otthon, aztán sírni kezdtem és Taylor vigasztalásképp megölelt.
- Igen... Vigasztalásképp.
- Igen, Emily! De Damon ezt pont meglátta, utána pedig nem engedett be a szobájába, hogy beszélhessek vele.
- Elena, még mindig túl naiv vagy.
- Ez nem igaz, Emily! Csak meglátom az emberekben a jót. És én szeretem ezt a tulajdonságomat. - jelentettem ki. Hosszasan beszélgettünk Damon-ről, ez amolyan "lányos lelkizés" volt.

Emily hazament, én pedig beültem az ablakba - ahol általában szoktam ilyenkor lenni - naplót írni.

"Kedves naplóm!

Mindent elrontottam. Tegnap Damon-t megsértettem, de annyira, hogy most először tényleg úgy érzem, nem fog nekem megbocsájtani. Én szeretem őt. Teljes szívemből. Nagyon hiányzik, és ha meghallgatna akkor mindent elmagyaráznék neki, és rohannék a karjaiba. De ezt nem engedi. Most, amikor már elveszítettem, rájöttem, hogy Őt akarom, bármi áron."

Lassacskán lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Éjfél tájban eldöntöttem, "MOST AZONNAL átmegyek Damon-höz". Felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam, egy kis szempilla spirált raktam fel, és egy felül kicsit kivágott felsőt dobtam magamra, de nem azt a kihívós fajtát! Felkaptam a kabátom és a táskámat, és már a Salvatore ház előtt is voltam. Hirtelen a szívem rettentő hevesen vert, izgultam és féltem is egy kicsit. A levegőt kapkodva vettem. Pislogtam párat, sétálgattam a ház előtt, gondolkoztam, hogy mit kéne tennem. Kopogjak? És ha Damon nyit ajtót mit teszek? Mit fogok egyáltalán mondani neki? Mászkáltam fel alá. Elhatároztam, hogy kopogni fogok. Éppen emeltem volna a kezem, már közelített az ajtóhoz, mindössze egy-két milliméter kellett volna, amikor Taylor kinyitotta az ajtót.

- Elena. Te mit keresel itt az éjszaka közepén? És miért mászkálsz fel alá? Miért nem jöttél be?

- Szia Taylor. Ideges vagyok... Damon-höz jöttem. - szóltam.

- Sejtettem. Gyere be. A szobájában van. - mondta. Óvatosan beléptem, majd egy pillanat múlva már a szobája előtt álltam. Nincs mese! Ha már itt vagyok meg kell tennem. Kopogtam, de nem nyitott ajtót. Kopogtam még egyszer, majd óvatosan benyitottam. Megpillantottam Damon-t, a szívem minden egyes perccel hevesebben vert, szinte kiugrott a helyéről. A gyomrom fájni kezdett, rettentően féltem a választól. A torkomban csomó keletkezett, ami akadályozott a nyelésben.

- Szia. - köszöntem.

- Miért jöttél ide? - kérdezte flegmán. Meglepődtem, nem erre a reakcióra számítottam. De mit is vártam? Hiszen rettenetesen megbántottam őt. Szívem szúrni kezdett, nyeltem egy nagyot.

- Damon, kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam amiket mondtam.

- Ezen nincs mit megmagyarázni, Elena. Egyáltalán minek jöttél ide? Mire számítottál? Hogy majd idejössz szexi ruhában, kisminkelve, bocsánatot kérsz és mi örökre együtt leszünk??

- Nem, Damon... De én nem gondoltam komolyan azt amit mondtam.

- Ez még így hihető is lenne, ha tegnap nem kaptalak volna rajta Taylor-ral a nappaliban.

- Damon az csak egy ölelés volt!! Azért ölelt meg mert Miattad sírtam. Idejöttem, Miattad, hogy megbeszélhessem Veled ezt, és amikor sírni kezdtem ő átölelt. Ezt láttad.

- Igen. És azért uszítottad rám, hogy tartson lelki beszédet amiért meg kéne bocsátanom neked.

- Nem. Valóban megkértem, hogy beszéljen veled, de csak azért mert szeretlek téged, Damon. Azért mert most, hogy nem vagy velem mindenre rájöttem. Tudom, hogy nem tudok élni nélküled, tudom, hogy halálosan szeretlek, tudom, hogy már nem téged hibáztatlak a történtek miatt.

- Kár, hogy erre későn jöttél rá, Elena. - mondta. - Most pedig menj el. - sírni kezdtem, könyörögtem neki, hogy ne küldjön el. Látszott Damon-ön, hogy hatottam rá, de mégis elküldött. Sírtam, sőt zokogtam. Álltam a szobája ajtaja előtt zokogva, ültem az ajtó másik oldalán. Taylor odajött hozzám. Próbált segíteni.

- Hagyj békén! Minden a te hibád! Damon miattad utál! Hiszen rájöttem. Te igéztél meg, amiért összevesztem Damon-nel amikor ki akartam békülni vele. Te miattad lettem tehát öngyilkos, és aztán Te miattad hibáztattam Damon-t! Most pedig.. Már majdnem megbocsájtottam, elkövettem egy hibát és Te megöleltél. Azért tetted, hogy Damon-t még jobban ellenem uszítsd!

- Nem, Elena. Tévedsz.

- Utállak! Minden miattad van. - rohantam ki a házból zokogva. Futottam a vámpírgyorsaságommal. Egy erdő mellett álltam meg. 

Összeroppantam. Túléltem az öngyilkosságot, túléltem azt, hogy vámpír lettem. De azt, hogy Damon-t örökre elveszítsem, azt már nem fogom kibírni.

Ismét annak az erdőnek a közepén találtam magam, ahová akkor szaladtam amikor vámpírrá váltam.

Ezúttal viszont nem álltam a meg a közepén. Túlrohantam rajta, és egy gyönyörű réten voltam amikor feleszméltem. Virágokkal, egy kis patakkal, és egy faházzal.

Még mindig iszonyúan zokogtam, de a környezet, majdnem olyan volt, mint az álmaimban. Ez egy kicsit megnyugtatott.

Könnyes arccal, szipogva lépkedtem a ház felé, közben gyönyörködtem a tájban.

Lassacskán haladva, de odaértem a ház mellé. Nem volt kerítés, az ajtóban álltam meg.

Letöröltem a könnyeimet, és kopogtam az ajtón.

Egy pillanatra sikerült abbahagynom a sírást, de egy könnycsepp még kigördült a szememen amikor kinyitották az ajtót. Gyorsan letöröltem, ismerős arcot látván, mintha semmi bajom nem lenne.

- Szia. Baj van? Segíthetek.

- Szia, nem csak... Megláttam ezt a gyönyörű környéket és gondoltam megnézem, hogy ki lakik itt. Nem gondoltam volna, hogy te.

- Ne haragudj. Ismerős vagy, de... Ismerjük mi egymást egyáltalán?

- Igen, egyszer összefutottunk. Aaron igaz? - kérdeztem, ő pedig bólintott -  Elena vagyok.

- Tényleg, már emlékszem. Te voltál az aki az első találkozásunkkor is megkérdezted, hogy találkoztunk-e. - mosolygott rám - Gyere beljebb! - hívott be kedvesen, én pedig még mindig szomorkás arcot vágva beléptem. Gyönyörű kis faház volt. A folyosó hosszú volt, mindenhová ez vezetett végig. Rögtön a bal kezem felőli oldalon volt egy fürdőszoba, jobb oldalt pedig egy nagy nappali. Itt volt egy plazma tévé, egy kanapé, két fotel, egy kávézó asztal, és egy jó nagy ablak. Erről a helységről rá lehetett látni az étkezőre, hiszen nem volt fal, ami elválasztotta volna a két helységet egymástól, és ez - jó értelemben - különös hangulatot keltett. A fürdőszoba mellett volt egy kis konyha, amiben volt egy pult, egy csap, egy kis szekrény a falon és a konyhába való szükséges eszközök (mikró,kávéfőző, stb.).

- Örülök, hogy tetszik. Én is szeretek itt lenni. Hiszen ez egy eldugott, nyugodt kis környéken van, a természet csodálatos, és minden megvan ami szükséges. Az állatok és a természet zenéje összefonódik, a víz csobogása megnyugtatja az embert. Az őzek bejárnak a házhoz, így csodálhatom kecses járásukat, egymással való édes viselkedésüket. Itt minden állat, minden élőlény nyugtató hatású, hiszen egyik sincs pár nélkül. - mondta. Megható volt, a páros rész Damon-re emlékeztetett. Szememből könny gördült végig az arcomon, az orrom folyni kezdett. Eltakartam arcomat, míg ő a környezet szépségéről áradozott. - Mi a baj? - kérdezte amikor észrevette, hogy fejemet kezembe hajtva ülök a fotelban, lábaim felhúzva, és szipogok.

- Mennem kell, ne haragudj. Szia! - köszöntem el és kiszaladtam a házból, egy pillanat múlva már az erdőben voltam, ismét. Leültem, és hangot hallottam. Gyorsan cselekedtem, letörtem egy faágat, aztán minden elsötétült.

*Aaron*

Ma ki kellett kapcsolódnom, ezért elmentem a nyaralómba, ami egy falu eldugott helyén található. Ki kell jönni Mystic Falls-ból, és az azt követő falu mellett van egy erdő. Az erdőt megkerülve eljutunk egy kis ösvényhez, amit sövény, fák, bokrok vesznek körül. Keskeny, ezért csak gyalog, és egyenként tudnak átmenni az emberek. Így senkinek nem jut eszébe túljönni azon. Ha át küszködöd magad, akkor egy gyönyörű, virágokkal teli réten találod magad. Úgy 200 méterrel előtted csobog egy patak, mellette egy faház. Na az az én nyaralóm!

Bementem, éppen ételt csináltam amikor kopogtak az ajtón. Egy ismerős és szimpatikus lány állt a küszöb másik oldalán. Elég ismerős volt, bemutatkozott és rájöttem! Az a lány volt az, akivel tegnapelőtt futottam össze. Viccesnek tűnik, bár most elég lehangolt hangulatban találtam. Beszélgettem vele amikor sírni kezdett. Rákérdeztem, hogy mi a baj, de nem válaszolt, csak elköszönt és elrohant. Utána futottam, de mire kiértem a kunyhó mellé már sehol nem volt. 

Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?

Remélem tetszett!!:)) Következő rész(ek) már képek és gifek nélkül lesznek, hogy képzeletetek szabadon szárnyalhasson!:3

48. rész az időmtől függően fog kikerülni a blogra.

XLVI. rész: Csak egy rajz

- Tudod mit? - kérdezte - Nem érdekel Taylor. Inkább élnék ma egy üveg Jack Daniels-nek.

- Na ez a beszéd! - válaszolta Damon.

Elmentünk a bárba, és ittunk néhány pohárral. Kicsit kikapcsoltam az agyam, nem gondolkoztam (Épp itt volt már az ideje). Többen is csatlakoztak hozzánk, egy csomó ismeretlen emberrel ittam együtt.

"Ki bír többet inni?" versenyt tartottunk.

Damon kevésbé részegedett le, mint én.

- Kimegyek a mosdóba. Csak egy pillanat. - mondtam.

A mosdóban felkötöttem a hajam, és megmostam az arcom. Már eléggé részeg voltam, nehezen vettem a magam előtt lévő "akadályokat". Hol egy asztalnak, hogy az egyik szék lábának mentem neki.

*Damon*

Én nem szerettem volna teljesen leinni magam, elvégre Elena-ra vigyáznom kell. Bár most ezen kívül semmi nem járt az eszemben és kicsit én is becsiccsentettem.

- Kimegyek a mosdóba. Csak egy pillanat. - mondta. Úgy ment egészen a mosdóig, mintha láthatatlan akadályok lettek volna előtte. 

Tehát végig szlalomozott a báron, egészen a mosdó ajtóig. Néhány perc múlva felkötött hajjal jött ki. Minden asztalnak és széknek neki ment ami az útjába került.

Nevetve borult a karjaimba amikor majdnem elesett, én pedig elkaptam.

- Ideje hazamenni királylány! Ott folytatjuk a bulit. - mosolyogtam rá.

- Juhú! - kiáltotta és az ellenkező irányba vette az iramot. Megfordítottam, ő pedig a kezével mutatta, hogy arra kell menni, mintha tudta volna. Egész úton nevetett, nem akartam így hazavinni. 

Ezért hozzánk mentünk. Beértünk, és elővettünk még egy üveg bort is.

1889-s vörösbor volt. Megittunk még mindketten egy-egy pohárral, amikor elmentem zuhanyozni. Törölköző nélkül jöttem ki, Elena pedig eltakarta a szemét. Várt egy két percet, majd megszólalt.

- Nézhetek? - kérdezte - mintha még nem látta volna a testem... - és egyik szemét kinyitotta.

Immár volt rajtam törölköző, Elena pedig elvette a kezét a szeme elől.

Nem törölköztem meg, csak egy törölközőt csavartam a testem alsó felére, hogy Elena ne érezze magát kínosan.

Részeg voltam. Nem túlságosan, de részeg. Elena viszont... Alig bírt állni a saját lábán. Közelebb léptem, egészen közel álltam hozzá. Vizes felső testem szinte már erezhette volna. Csak nézett rám. Tekintete végig nézett rajtam.

Tekintetében láttam, hogy kíván engem, én pedig már nem tudom türtőztetni magam.

Kár volt innom! Hiba volt. Ha nem ittam volna, most nem próbáltam volna megcsókolni őt. És bár hiba volt, de én nem bántam meg. Haját óvatosan leengedtem, kezem a csípőjére helyeztem. Közelebb húztam magamhoz. 

Én a zuhany miatt voltam vizes, még Elena leizzadt a testem közelsége miatt.

Szemeit egy pillanat erejéig lesütötte, próbált ellen állni a vágynak, amely őt is feszíthette belülről. Adtam egy puszit a nyakára, aminek elsőre próbált ellen állni. Adtam rá még egyet, majd feljebb mentem. Megpusziltam édesen fénylő, kissé talán még ellenkező ajkait, a majd heves csókolózásba kezdtünk. Elena-t gyengéden fektettem le az ágyra, óvatosan közeledtem felé. Ez most másnak bizonyult, mint az első alkalom, ám amikor felsőjét levettem, és adtam még egy csókot hívogató ajkára, hirtelen meggondolta magát.

- Nem lehet. Mi csak... Barátok vagyunk, Damon! - szólt hozzám szégyenteljes hanggal, majd felsőjét magára kapva az ajtó felé vette az irányt.

Tekintete a földre esett. Egy cipőpárt látott maga előtt miközben vajszínű, vékony kabátját kapta magára. Táskáját a cipős szekrényről felkapva tekintetét feljebb emelte.

Taylor volt az, valami papírt szorongatott a kezében. Még sikerült elkapnom Elena döbbent tekintetét, de ő sietve, Taylort kicsit arrébb lökve lépte át a küszöböt.

*Elena*

Beléptem a szobába pont akkor, amikor Damon a fürdőszobából jött kiféle. Semmi nem volt rajta, kicsit kínosan éreztem magam.

Hirtelen eltakartam a szemem, vártam néhány percet, majd megkérdeztem, hogy nézhetek-e. Válasz nem érkezett, ezért egyik szemem előtt szétnyitottam az ujjaimat, és egy pillantást vetettem Damon-re. Egy törölköző volt csavarva alsó testére, míg felső teste vízben tocsogott. Közelebb jött, vágyódva nézett rám.

Bevallom, Damon-nek tökéletes felső teste van, jóképű és vonzó. Ráadásul szeretem őt. Így természetesnek tartom, hogy én is vonzódtam hozzá. Vágyódtam a testére, az érintésére, a csókjaira, a szerelmére. Még egy kicsit közelebb lépett, kezét gyengéden a derekamra helyezte. Szívem hirtelen felgyorsultan és hevesen vert, a levegőt mélyen, és egyre ritkábban vettem. Langyos teste felzaklatott engem, hirtelen rettenetes melegséget éreztem. Tudtam, ezt most még nem szabad, csak összezavarna. Adott egy csókot a nyakamra, ekkor még próbáltam ellenkezni. A vágy, a teste érintése iránt fokozódott. Adott még néhány puszit a nyakara, lassan haladva egyre feljebb. Még próbáltam ellenkezni, ajkaim épp szólásra nyitottam, amikor ő arra is adott egy puszit. Ekkor már nem tudtam ellen állni, érzéki csókba fogtunk. Gyengéden, lassan fektetett az ágyra, ez az alkalom sokkal romantikusabban kezdődött, de én hamar véget vetettem neki. Óvatosan emelte le a felsőmet, itt még nem ellenkezdtem. Még egyszer megcsókolt, amikor észbe kaptam.

Kezeimmel gyengéden löktem el magamtól. Kérdően nézett rám, én gyorsan felvettem a pólómat és csak annyit mondtam:

"- Nem lehet. Mi csak... Barátok vagyunk, Damon!"

Talán nem ez volt az indok, én magam sem tudom pontosan.

Magabiztosan, kissé még inogva indultam az ajtó irányába. Felvettem a halvány, tavaszi - hozzáteszem november volt - dzsekimet, amikor megpillantottam magam előtt egy pár férfi cipőt. Tekintetemet lassan emeltem fel, táskámat felkapva a vállamra dobtam. Taylor volt az. Nézett rám kérdően, és szája épp megszólalásra állt, kezét felém nyújtotta, amikor egy pillantást vetettem Damon-re, majd gyors léptekben kiléptem az ajtón.

A hazaút egy pillanat alatt megvolt, Damon nem jött utánam. Talán kicsit zavart, de tudom, és akkor is tudtam, hogy ez így volt helyénvaló. Talán ő is ezt érezte, ezért nem jött utánam.

Dühös lettem Damon-re, amiért ismét bepróbálkozott, amiért megígérte, hogy vár, de nem tette ezt. Dühös voltam és féltem is. Féltem, hogy ha nem bírt várni, akkor le kell mondanom róla. Nem akartam elveszíteni őt, de most még dühös voltam. Elő akartam venni a falamon lévő kép mögül a Damon-ről készített második rajzom, de azt nem találtam ott. Fura. Hová lett? Ki járt a szobámban? Ki vitte el?

*Chris*

Elena reggel elment, és csak néhány pillanatra ugrott haza olyan kettő óra fele.

Rettentő dühös vagyok Damon-re amiért átváltoztatta az egyetlen élve maradt rokonomat. Utálom a vámpírokat, hiszen embert ölnek. Damon-t pedig még jobban, elvégre miatta van minden szenvedés. Anyáék miatta haltak meg, én miatta költöztem el, Elena miatta nőtt fel nélkülem, szülők nélkül, csak a nagynénije Jessica volt vele. Ő pedig még ebben az évben halt meg. Tehát Elena egyedül maradt.

Sajnálom, hogy Elena azt hiszi őt gyűlölöm, ez nem így van. Én csak Damon-t gyűlölöm, és ez valamiért rajta csattan.

Mindent el akartam tüntetni ami Damon-re emlékeztetheti őt. Találtam egy-két ruhát ami Damon-é, azokat egyenesen az ablakon dobtam ki. Tovább kerestem, megtaláltam a naplóját. Bár nem lett volna szabad, de én beleolvastam.

Volt egy csomó dolog a napjairól, ám találtam egy érdekes mondatot.

"Kedves Naplóm!

Chris teljesen utálja az új énemet. Ellenszenves velem, sokat veszekedünk, és mindig Damon-t hibáztatja. De igazából én vagyok a hibás.(...)"

Ez a lap annyira meghatott. Annyira átértékelt bennem mindent. Bár soha nem akartam ezt kimondani, de Damon-nek igaza van. Azzal, hogy Elena-val éreztetem, mennyire nem tetszik nekem ez a helyzet, teljesen az ellenkezőjét érem el mindennek. Elena emiatt még rosszabbul érni magát, és még lassabban fog túllépni ezen.

Bár most igazat adok Damon-nek, attól még utálom őt, Teljes szívemből! Tovább kerestem, minden kis zugot átkutattam. Találtam egy festmény mögötti rajzot, ami Damon-t ábrázolta. Kicsit ideges lettem, a rajzzal a kezemben indultam útnak.

Este hétre hazaértem, Elena viszont csak tizenegykor ért vissza.

- Christian! - kiabált nekem, én pedig kinyitottam az ajtót. - Te kutattál a szobámban?

- Igen. - mondtam magabiztos hangon. Kicsit meglepődött, nem erre számított. Éppen meg akart szólalni, látszott rajta, hogy gondolkozik, hogy hogyan fogalmazzon, hogyan kérdezzen rá. - Ha a Damon-ről készített rajzodat keresed, már nincs nálam.

*Taylor*

Miután Elena és Damon elviharzott már nem akartam hazamenni. Inkább elmentem sétálni. Éppen egy park mellett sétáltam el, amikor szembe jött velem Chris, Elena öccse. Egy papírlapot tartott a kezében, kicsit idegesen sétált felém. Megállítottam.

- Szia! Hát te? Mi az a kezedben?

- Elena rajzolta. Nem tudok vele mit kezdeni. Tessék! - nyomta a kezemben és gyors léptekkel továbbment. Utána kiáltottam, de nem fordult meg. Feleslegesen pedig nem akartam utána szaladgálni. Nézegettem a rajzot, amely gyönyörűen volt megrajzolva. Szinte minden részlet stimmelt, valóban élethű volt.

Christian azért nyomta a kezembe, mert nem tudott vele mit csinálni. Na de én mit tudnék?

Elindultam arra felé amerre utoljára Őket, hátha találkozok Elena-val, és visszaszolgáltathatom neki.

Nem voltak ott. Elindultam Elena-hoz, hiszen ez egy jó indok arra is, hogy beszélni tudjak vele, elmondani az igazat.

Éppen kopogni akartam az ajtón amikor Emily és Klaus lépett ki.

- Te mit keresel itt?? - kérdezte flegma hangon Em.

- Elena-t. Itthon van?

- Szerintem jobb lenne ha elkerülnéd őt, de mellékesen... Nincsen otthon. Damon-nel ment el egy 5-10 perce.

- Nem tudod hova? - kérdeztem mire ő vállat vont és elindultak. Tökéletes Taylor Salvatore! Mindenki utál, és nem tudsz 5 percet sem beszélni Elena Gilbert-tel.

Egy kis kóválygás után hazafelé vettem az irányt, szépen lassan, hogy közben nyugodtan tudjak gondolkozni. Már este háromnegyed tizenegy lehetett amikor elindultam. Tíz, tizenöt perc múlva már a házban álltam, előttem Ő mérgesen. Lefelé nézett, éppen a kabátját vette fel. Rám pillantott, én átnyújtottam a rajzot és éppen hozzá akartam szólni amikor faképnél hagyott. A rajz a kezemben, Elena pedig már valószínűleg otthon.

Nem tudtam mit csinálni vele, békeajándékként odaadtam Damon-nek.

- Elena még mindig szeret. Ne engedd el őt! - szóltam hozzá, és a kezei közé adtam a rajzot.

Nézegette egy darabig, majd az a tipikus - elgondolkodó - "Damon nézés" látszott az arckifejezésén.

*Elena*

- Christian hová raktad? Add vissza! - parancsoltam rá mérgesen.

- Mondtam már, hogy nincs nálam. - válaszolta. Hirtelen mérges lettem, nekilöktem a falnak.

- Hová raktad?? - kérdeztem dühösen. Látszott az arckifejezésén, hogy megijed. Lágyítottam az arckifejezésemen, lejjebb vittem a hangomat. Elengedtem, majd sajnálkozva néztem rá.

- Taylor-nak adtam. - mondta mérges, mégis halk hangon és a szobájába vonult.

Nem hiszem el, hogy ezt tettem. Szükségem van Damon-re. Valakinek meg kell tanítania engem viselkedni és kezelni az ilyen helyzeteket.

Most viszont nem akartam vissza menni hozzá. Rám nyomult, mikor megígérte, hogy várni fog, ameddig csak kell.

És ekkor rádöbbentem. Mielőtt eljöttem volna Damon-től Taylor a kezében tartott egy papírt, amit felém nyújtott. Én nem vettem el, csak mérgesen elszaladtam.

Biztos vagyok benne, hogy a rajz volt az. És ha pedig igazat súg a megérzésem, akkor az a rajz már Damon-nél van, és éppen ide tart.

Remélem tetszett!!:)) Ha elolvastad, és tetszett, akkor iratkozz fel, és kommentelj a rész alá!!:)

Következő rész: /Az időmtől függően/ 5 hozzászólás+1 feliratkozó után lesz kint!:)

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy ennyire későn hoztam az új részt, de nem nagyon volt időm semmire.:/ Viszont most már készen van, úgyhogy jó olvasást!

XLV. rész: Hogyan lehet valaki "jó" vámpír?!

"- Várj! Nem maradnál estére? - tettem fel a kérdést minden bátorságomat összeszedve, mire ő egy bólintással, és egy széles, meggyőző mosollyal felelt."

- Akkor én... Még gyorsan elmegyek zuhanyozni. - mondtam egy kisebb mosollyal az arcomon, amit halványpiros pír borított az előző kérdésem miatt. Ő bólintott egyet, én pedig elindultam a fürdőszoba felé. Útközben összefutottam Chris-sel, aki elkezdett "bombázni" a kérdéseivel.

- Mit keres itt Damon? Tudod, hogy utálom. Miatta vagy egy ... - gondolom mondani akarta, hogy egy szörnyeteg, de elcsuklott a hangja amikor látta az arckifejezésemet. Szörnyen szomorú voltam amiért a saját testvérem utálja egy részemet. Ezt nem tudtam megemészteni. Ugyanakkor haragot is éreztem, amiért Damon-t hibáztatja. Tényleg ő változtatott át, de valamiért kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem őt. Hiszen ő is ezt tenné velem. 

- Damon a barátom. Segít nekem túl lenni ezen az egész helyzeten, Christian! Tudom, hogy utálod azt a szörnyeteget amivé váltam, de talán jobb lenne ha megpróbálnád elfogadni, mintsem Damon-t hibáztatni a történtekért. - mondtam neki szomorúan, és bezárkóztam a fürdőszobába. Damon természetesen mindent hallott. 

*Damon*

Annyira jól esett, hogy Elena kiállt mellettem. Oly' boldoggá tett ezzel.

Viszont az már kevésbé tetszett amit Christian mondott neki. Teljesen megsértette vele őt. Hallottam a szavaiból. Ezt viszont nekem nem volt szabad hagynom!

Chris be akart menni a szobájába, ám én rögvest az ajtóban termettem, elállva az útját.

- Takarodj innen! - mondta idegesen. Lehetett látni az arckifejezésén, hogy mennyire gyűlöl. Lehetett ugyanezt érzékelni a hangsúlyán is. Én megpróbáltam beszélni a fejével, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Elena nem lett szörnyeteg! Nem kell vele így bánnod, és megtiltom, hogy érzékeltesd vele, akár egy picit is, hogy mennyire nem szereted ezt az énét! Gyűlölj engem! Vess meg, üss meg ha attól jobban érzed magad. De Elena érzései most felerősödtek, és még jobban érzi a szomorúságot, valamit a dühöt és a haragot is. NE bántsd meg őt! - nyomtam meg a "ne" szócskát, hogy óvatosan, de érzékeltessem vele mennyire rossz az amit tesz. Kicsit talán hatott Volna... Ha nem én vagyok az aki ezt mondja neki.

Christian természetesen nem hallgat rám. Hiszen gyűlöl engem. 

- Miért tenném azt amit mondasz? Nem vagy a főnököm! - próbált beférkőzni az ajtón, de én nem engedtem.

- A nővéred érdekében tedd! Ne azért mert én mondtam. - tettem hozzá, ő pedig kicsit elgondolkodóan nézett, ám még mindig látni lehetett a gyűlöletet a szemeiben. Beengedtem a szobába, és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót. Én álltam ott, egy-két pillanatig, amikor kinyílt egy kis résnyire a fürdőszoba ajtó.

*Elena - néhány perccel korábban*

Csak álltam a fürdőszoba ajtóban, éppen megfordultam volna amikor hallottam ahogyan Damon és Chris beszélni kezdenek.

Természetesen mindent hallottam. Tisztán.

Annyira jól esett, hogy Damon megvédett. Nem hiába szeretem annyira. Mindent megtesz a boldogságom érdekében. Ő az egyedüli aki megérti a helyzetemet. Ő az aki végig mellettem áll, mindig, mindenkor, mindenben. Százszázalékosan megbízom benne. 

Hallottam az ajtócsapódást, gondoltam , hogy Chris volt az. Annyira gyűlöli Damon-t. De miért? Neki semmit nem ártott.

Kinyitottam az ajtót, hogy egy kis résen lássam, Chris elment-e. Amint megpillantottam, hogy csak Damon áll ott, teljesen kitártam a fürdőszobaajtót, és néztem rá kedves tekintettel.

- Köszönöm, hogy megvédtél. - mosolyogtam rá.

- Csak azt tettem amit te. - mondta édes hangon, rám kacsintott, majd bement a szobába. Én becsuktam a fürdőajtót, és beszálltam a zuhanyzóba. Most nem hallgattam zenét. Próbáltam összerakni az érzéseimet. Hisz' olyan jó lenne most egy szál törölközőben odaszaladni Damon-höz, és megcsókolni őt. Olyan jó lenne behívni magammal zuhanyozni. De mi Most csak barátok vagyunk.
Fél óra alatt lezuhanyoztam, majd egy törölközőt csavartam a testem köré, és bementem a szobámba. Damon az ágyon ült. Kicsit elpirulva elővettem a pizsamámat és egy bugyit a fiókomból, majd a tekintetemmel kizavartam Őt a szobából. Felöltöztem, addig ő is gyorsan lezuhanyzott.
Belépett a szobába, adott egy puszit a homlokomra, majd ezt mondta:
- Jó éjt! - és elindult kifelé.
- Hová mész? - kérdeztem kicsit meglepődötten. Azt hittem el akar menni. Megígérte, hogy itt marad. Nem mehet el!
- A kanapéra. Hiszen mi most csak barátok vagyunk.
- Az mindegy. - mosolyogtam. - Úgy nem érzem magam biztonságban. - hajtottam le a fejem. - Nem aludnál itt a szobámban? - kérdeztem, majd az ágyra néztem, és vissza rá.
- Itt maradjak? - mosolygott rám. 
- Igen az jó lenne. - mondtam és lefeküdtünk az ágyra. Egymással szemben. Néztük egymást egy ideig, amikor ő a hátára fordult. Látszott rajta, hogy gondolkodik. Feküdt egy darabig. Én elaludtam. Reggel amikor felébredtem Damon-re volt hajtva a fejem, és átkaroltam őt.

*Damon*

Este nagyon sokáig gondolkoztam. Elena hamar elaludt, ám látszott rajta, hogy nagyon álmatlan. Elég sokat forgolódott. Amikor utoljára megfordult a fejét a mellemre hajtotta, és a karját is a testemre tette. Annyira édesen aludt.

Amikor felébredt rám nézett, majd visszahajtotta a fejét, és kérdezte:

- Mióta fekszem így?

- Hát elég régóta. Előtte sokat forgolódtál. Úgy látszik a testem megnyugtat. - poénkodtam. - Csak a nyálad ne folyattad volna rám..

- Tessék? - kapta fel a fejét.

- Nyugi, csak vicceltem! - mosolyogtam rá, amire ő is elmosolyodott.

- Szemét! - vágta hozzám nevetve a kispárnáját.

Mindketten nevettünk egy kicsit, aztán felültünk az ágyra. Ekkor csengettek.

- Hagyd csak, majd én. - mosolyogtam rá, és pár pillanat múlva már az ajtóban álltam.

Ashley volt az. Talált egy bűbájt amivel tud napfénygyűrűt készíteni Elena-nak. Beengedtem, és együtt felmentünk az emeletre.

Nagyon gyorsan megvolt az egész.

- Ennyi? - kérdezte Elena.

*Elena*

- Ennyi? - kérdeztem meglepődötten.

- Igen. - mosolygott rám. - Viszont most mennem kéne. Chris-el találkozom a parkban. - mutatta a kezével, hogy indulnia kéne.

- Oké, menj csak! - helyeseltem és egy nagy mosolyt irányítottam felé.

Ashley elment, én meg felvettem az ujjamra a gyűrűt, és óvatosan széthúztam a függönyt, hogy kipróbáljam működik-e.

Működött. Annyira örültem. Mosolyogtam, és a most már nyitott ablakba álltam. Hallottam a madarak csicsergését, a szellő suhogását, a tücskök ciripelését. Mindent sokkal hangosabban hallottam, mint általában. Annyira megnyugtató volt hallgatni a természet "zaját".

Megkértem Damon-t, hogy vigyen el engem, és tanítson meg mindent amit tudnom kell a vámpírokról.. Illetve magamról.

Elvitt az erdőbe. Az állatok hangjai, a szellő suttogása, a növények éneke egy megnyugtató zenévé olvadt össze.

- Először is. A vámpírok sokkal jobban hallanak, mint az átlagemberek.

- Igen. Ezt észrevettem. - mosolyogtam rá.

- Rendben. Másodszor. A vámpírgyorsaságot meg kell tanulni. Csak akkor tudod használni tanulás nélkül, ha túlságosan túlteng benned valami érzelem. A te esetedben a düh, az éhség, és a gyűlölet volt az. - én bólintottam. - Harmadszor. A vámpírok nem bírják a vasfüvet és a verbénát. Mindkettő ugyanúgy hat rá. Marni kezdi a testet és iszonyú fájdalmat okoz.

Negyedszer, a vámpírok meg tudnak igézni embereket, ha azok nem isznak vasfüvet.
- Értem. - bólintottam.
Hosszas ideig az erdőben voltunk. Élveztük a vámpírhallást, és Damon fokozatosan megtanította nekem a vámpírgyorsaságot. Eleinte nem ment a legjobban, de gyorsan tanultam. Vicces volt. Egyszer nekimentem egy fának. Damon-nel egyszerre nevettünk fel, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs bajom.
Hamar besötétedett, hiszen november volt.
6 órakor áthívtam Emily-t és Ashley-t, hogy aludjanak itt. Damon haza ment, a lányok pedig csengettek.
Beengedtem őket, és felmentünk a szobába.
Hosszasan nevetgéltünk, filmeket néztünk, zenét hallgattunk. Aztán szóba jöttek a pasik.
Emily áradozott Klaus-ról. Elmondta, hogy mennyire szereti őt. Elmondta a jó tulajdonságait, a rosszakat és pár bizalmas infót is, amire kevésbé voltam kíváncsi... Például azt, hogy nagyon jó az ágyban.
Ashley nem túl sokat mondott Chris-ről, talán kínosnak találta a társaságom miatt.
Aztán Damon jött szóba.
- Elena! - győzködött Emily, hogy mondjak valamit.
- De mit mondjak?
- Hát.. Mit érzel iránta? - kérdezte Ashley. Én pedig hosszas megfogalmazásba kezdtem.
- Mindig arra vágyom,hogy vele lehessek,a jó illatával,azzal a mosollyal, az aranyos szemével, a jó testével, a viccelődéseivel. Amikor néha hadar, amikor zavarban van és gyorsan beszél. A kicsi perverzségével. - tettem hozzá.
Amikor meglátom a szívem kihagy egy ütemet, a gyomrom görcsbe rándul és mosolygok, akkor is ha meghallom.. mindig ő jár a fejemben...
És talán napról-napra egyre jobban szeretem. - mondtam ki ezeket a szavakat, és mindenkinek elakadt a szava. Csak Em száján jött ki egy mondat: "- Istenem, de megható."
- Ez az igaz szerelem. - mondta Ashley. - Talán ki kéne békülnöd vele, Elena.
- Lehet. De még nem rendeztem el magamban minden érzést. Ezeken kívül még érzek mérhetetlen dühöt amiért vámpírrá változtatott. Érzek hatalmas nagy haragot amiért oly' sokszor megigézett engem, és érzek egy kis csalódást is amiért sosem gondol rám, csak is magára. Annyira önző, de én még így is halálosan szeretem őt. És ez rossz. Sosem gondol bele, hogy mennyire - finoman fogalmazva - szar nekem, amikor helyettem hozza meg a döntéseket. Amikor a hátam mögött tervez el dolgokat, és hajt is végre. Ezt nem olyan könnyű megbocsájtani. 
Egy szörnyetegek csinált belőlem. Egy gyilkológéppé változtatott. Utálom ezt az énem.
- Elena! Mi itt vagyunk, hogy segítsünk. Damon is segít neked. Ma is épp ezt tette. Nem leszel gyilkológép! Ráadásul... A szavaidból kiszűrve, inkább magadra haragszol, mintsem Damon-re. - vádaskodott Em.
- Igen! Igazad van! Magamat utálom! Gyűlölöm amivé váltam, és magamat hibáztatom. Nem szeretném, hogy Christian gyűlöljön engem, de ezt mégsem tudom elkerülni. Nem tudok jó példát mutatni neki, pedig én vagyok az idősebb, nekem kell gondoskodnom róla! És úgy, hogy egy szörnyeteg, egy hasfelmetsző vagyok... Ez lehetetlen.
- De nem vagy az, Elena! - próbált nyugtatni Em, és átölelt engem.
Jól esett. Tényleg. De valahogy úgy éreztem ettől többre van szükségem.
Beszélgettünk még egy kicsit, végén eltereltem a témát. Fent voltunk éjfélig, aztán lefeküdtünk aludni. 
Hogy vicces legyen a dolog hárman aludtunk egy ágyban. Reggel kopogtak az ajtón, és ahogy Em ezt meghallotta félálmában fordult egyet, és lendületből lerúgott az ágyról.

Felriadtam, kómásan néztem az ajtó felé. Damon volt az.
Nevetett rajtunk, én pedig összekapartam magam. 

*Damon*

Reggel gondoltam átmegyek Elena-hoz, el is indultam. Hamar a házuk előtt találtam magam. Kopogtam az ajtón, majd rögtön utána benyitottam. Hatalmas koppanást hallottam. Felmentem az emeletre, és Elena szobája ajtajában álltam meg. 

Hirtelen felnevettem, amikor megpillantottam Emily-t, amint kényelmesen szétterülve alszik, és Elena-t, aki a földről próbál felkelni. Elena kómás arccal nézett rám, én pedig csak nevettem. Emily felriadt a nevetésemre, és elkiáltotta magát. "Damon! Ahhhhjjjj!!" - Mi az? Csak nem felébresztettelek? - kérdeztem viccesen, ő pedig a fejére húzta a párnát.

- Igen. És ő pedig engem. - mondta Ashley, és belebújt a macis papucsába. Elena elment megmosni az arcát, és Ashley is csatlakozott. Én leültem Em mellé az ágyra, és felemeltem a melltartóját.

- Ne merészeld! - szólalt meg egy hang, és Em felnézett.

- Nocsak. Te nem alszol? - mosolyogtam rá, ő pedig kikapta a kezemből a türkizkék színű, felül csipkés , középen masnival díszített melltartóját.

Elena felöltözött, és Ash is elkészült. Emily dühében kiviharzott a szobából, és negyed óráig ki sem jött a fürdőből. Elena kérdezősködni kezdett.

*Elena*

Bementünk  a szobába, Em pedig beviharzott a fürdőbe. Csak a hideg fuvallatot hagyta maga mögött. Bementünk a szobába és Damon furcsán viselkedett. Néztem rá, kicsit oldalra biccentettem a fejem, de ő csak megrántotta a vállát, és egy titokzatos mosoly foglalt helyet az arcán.

Nem igazán érdekelt, hogy mi van. Ashley nagyon hamar lelépett. Azzal az indokkal, hogy az apukája hívta. De hisz' nem is csörgött a telefon..

Érdekes.

Hirtelen Klaus kopogott az ajtómon.

- Hát te? - kérdeztem meglepődötten amikor megpillantottam.

- Neked is szia. - lépett be a házba. - Emily?

- A fürdőben. Már 20 perce bent van. Sok sikert a kirángatásához! - kacsintottam rá és elindultam a konyha felé. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és közben megkérdeztem Damon-t:

- Mi lesz a mai program?

- Igézésre tanítalak. De addig is... Ne a vizet idd! Itt van ez! - dobott oda nekem egy tasak vért. A vér leesett a pultra, a pohár pedig kicsúszott a kezemből. Valahogy nem kaptam érte, de szerencsére Damon megfogta.

Adtam neki egy puszit az arcára, majd megittam az utolsó csepp vért is.

Felkaptam a táskámat, és elindultunk. Útközben jött egy ember. Megállítottuk.

- Most nézz jó mélyen a szemébe, és kérdezd meg, hogy iszik-e vasfüvet. - mondta Damon.

Belenéztem a szemébe, a pupilláim tágulni kezdtek. Megkérdeztem, a válasz nem volt.

Még mélyebben a gyönyörű kék szemibe néztem, majd azt mondtam "Erre a találkozásra nem fogsz emlékezni." és eltűntünk Damon-nel. Mondta, hogy teszteljük, ezért hirtelen mögötte termettünk. 

- Elnézést! - szólítottam meg. - Találkoztunk mi már? 

- Nem hinném. Aaron vagyok. Csak most költöztem ide.

- Elena Gilbert. Örülök, hogy megismertelek. Nekem most mennem kell. Sok sikert Mystic Falls megismeréséhez! - köszöntem el, és elsétáltunk. Befordultunk egy sarkon. Damon megdicsért, és elismerte, hogy tehetséges vagyok.

Egész délelőttöm azzal telt, hogy embereket igéztem meg, bár volt aki vasfüvet ivott... Délben kicsit megéheztem, ezért elmentünk Mystic Falls legjobb éttermébe.

Én sült lazacot rendeltem, Damon is azt ette velem. Mellé rendeltünk pezsgőt, hogy meg tudjuk ünnepelni ezt. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Jól szórakoztunk. Megigézte a pincért, hogy ne kelljen fizetnünk. Nagyon furcsa volt, hogy jól szórakoztam ezen. Általában nem szórakozom mások életével. De ez most tetszett.
Megettük a halat, és megittuk a pezsgőt is.
 Elindultunk haza felé. Útközben összefutottunk Taylor-ral. Ő vetett ránk egy féltékeny, de dühös pillantást, majd ott termett mellettem.

*Taylor*

Éppen hazafelé tartottam, amikor megpillantottam Elena-t és Damon-t nevetve hazafelé sétálni. Egyből elfogott a féltékenység és a düh Damon iránt. Bár még senki nem tudja, de most tényleg visszakapcsoltam az érzéseimet, és rettentő bűntudatot érzek amiért Elena-t többször is megpróbáltam megölni. És amiért meghalt, nos az is az én hibám. Megigéztem, amiért összeveszett Damon-nel. Ő pedig ezért gyógyszerezte be magát. Tehát én tehetek róla. És ezt az érzést nem tudom elviselni.

A gondolat, hogy miattam ment tönkre az élete, a gondolat, hogy miattam vesztette el élete szerelmét - azaz Damon-t - felemészt engem.

Csak egy módon könnyíthettem ezen. Beszélnem kellett Vele.

Amint észrevette, hogy őket nézem lefagyott a mosoly az arcukról. Elindultam feléjük. Kicsit messze voltam, ezért a vámpírgyorsaságomat használtam.

Ott termettem Elena mellet, és a fülébe súgtam - mellékesen megjegyzem fölöslegesen, hiszen Damon a vámpírlét előnyeinek köszönhetően mindent hallott.. -: Beszélnem kell veled. Most tényleg őszinte leszek.

- Nem, Taylor! Én már nem bízok benned, és nem fogok félrevonulni, hogy netalántán szíven szúrj egy karóval.

- Elena ez most komoly! Visszakapcsoltam az érzéseimet.

- Igen. Úgy, mint a múltkor ugye? - válaszolt bunkón Damon, és eltűntek.

Nem hiszem el!

Túl késő! Már nem tudok beszélni vele. Nem fog hinni nekem. Túl sokszor hazudtam. Túl sokszor bántottam meg, túl sokszor ártottam neki.

Rettenetesen fáj, hogy nem kérhetek bocsánatot, mert nem hallgat meg. Rettenetesen fáj, hogy nem mondhatom meg neki: Miattam volt az egész. Rettenetesen fáj, hogy szeretem őt, de Ő teljes szívéből gyűlöl engem. És ez elképzelhetetlenül fáj.

*Damon*

Hazaértünk. Elena elég zaklatott volt, nem is tudtam vele beszélni mert egyből beszaladt a fürdőszobába. Álltam a lépcső alján amikor vízfolyást kezdtem hallani. Benyitottam a fürdőbe. A második ilyen eset. Elena zuhanyzik.

Elfelejtettem, hogy Elena vámpír, már sokkal több mindent hall.

- Damon? Te vagy az?- kérdezte úgy, hogy nem nyitotta ki a zuhanyzó ajtaját.

- Igen, én. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e, de nem is zavarlak tovább. - mondtam miközben tekintetemet nem tudtam levenni a homályosan látszódó zuhanyzó oldalán lévő "képről". Elena annyira gyönyörű. Bár csak foltokat láttam, de azon látszott, hogy gyönyörű alakja van, és gyönyörű hosszú barna haja. Vékony, de a szépséges módon. 

Becsuktam magam mögött a fürdő ajtót, nem akartam zavarba hozni őt.

Vártam 10-15 percet, addig kibontottam egy üveg whiskyt. Elena ugyan abban a ruhában jött ki a fürdőből, és odajött hozzám.

- Tudod mit? - kérdezte - Nem érdekel Taylor. Inkább élnék ma egy üveg Jack Daniels-nek.