Damon's Love.♥

XLIV. rész: Vámpírszerelem

Amint kiléptem az ajtón égetni kezdett a nap. Fájt a testem és olyan érzésem volt, mintha a tűzben állnék. Gyorsan visszafutottam az ajtóba és kerestem egy árnyékos helyet.
- Mi volt ez?? - kérdeztem Damon-t idegesen.
- Ezek szerint mégsem tudsz olyan sokat a vámpírokról? - került az arcára egy széles mosoly.
- Te miért nem égsz meg a napon? - kérdeztem ő pedig mosolyogva a gyűrűjére mutatott. Nem tudom, hogy csapdának szánta-e, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót egy elégedett, talán kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
- Mégis csak itthon marad a kis vámpír lány? - kérdezte Damon úgy, hogy átkarolt és látszottak a vámpírfogai.

Én ellöktem magamtól.
Kicsit bunkó voltam vele, de úgy láttam ő ezt nem vette magára. Tettette vagy sem, de egy széles mosoly ült az arcán amikor csak ránéztem, miközben én szúrós tekintetet irányítottam felé.
- Akkor most mi lesz? - kérdeztem mérges hangon, de egy kicsit már nyugodtabban, mint az előbb.
- Hát te nyugodtan "durcizhatsz", de nekem iskolába kell mennem. - mondta mosolyogva és felhúzta a szemöldökét.
Annyira dühös voltam rá, de valahogy még mindig szexinek tartottam. - Még az is olyan szexi, ahogyan felhúzza a szemöldökét. - gondoltam magamban. - Délután találkozunk. - mondta mosolyogva, majd küldött egy puszit és becsukta maga mögött az ajtót mielőtt még megszólalhattam volna.
Tipikus Damon. Csak mostanában érzelgősebb volt. De én ezt az oldalát is szeretem. Szeretem amikor édes és kedves velem. Amikor gyengéden megcsókol, és amikor szerelmet vall nekem. Borsódzik a hátam ha belegondolok a csókjaiba amiket tőle kaptam. Görcsbe rándul a gyomrom amikor azokra a szavaira emlékezem vissza, amellyel az érzéseit érzékeltette. Ilyenkor érzem igazán, hogy teljesen odáig vagyok érte. Ám ettől függetlenül teljesen elcsábít amikor a vicceit mondja, és humorizál. Amikor szándékosan húz fel valakit. Ilyenkor annyira hátborzongató tud lenni. Természetesen a jó értelemben. 
Megbabonáz a szexi külseje. Annyira jóképű, olyan izmos. Bár még a testét nem láttam - sajnos - , de amikor megölel érzem, hogy mennyire erős. A szemei annyira gyönyörűen csillognak a fényben. És a fekete ruhái nem csak a tökéletes testét mutatja meg, hanem kihangsúlyozza azokat a gyönyörű-szép kék szemeit.
Amikor rám néz úgy érzem, egy szó elég lenne, hogy a karjaiba hulljak. Mindent megadnék olyankor, hogy a barátnőjének mondhassam magam. De ez nem ilyen egyszerű. Túl komplikált kettőnk között ez a dolog. Nem a kémia hiányzik.
Csak túlságosan erős a düh érzet bennem. Nem lenne szabad, nem!
Szaladnom kéne utána, hogy elmondjam tévedtem. Hogy beismerjem a hibáimat. Hogy elszálljon a haragom és mindent megbocsássak neki, de ez nem így működik! Várnom kell még vele. Várnom kell, de félek mire megnyugszom túl késő lesz. Beleszeret valaki másba. Vagy én szeretek bele valakibe. De ez nem történhet meg! Nem szabad hagynom!

A délelőtt unalmasan és csendesen telt. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mi legyen velünk - velem és Damon-nel - . Semmire nem jutottam. Közben készítettem még egy "Damon-rajzot". Elrejtettem az ágyam feletti kép mögé, még mielőtt bárki hazaért volna.
Délután 2 órakor érkezett meg Christian, Ashley-vel együtt.
- Mi az? Mégis volt aki itthon tartott? - kérdezte gúnyosan. Lerakta a táskáját és nekiállt szendvicseket gyártani.
- Fogadok, hogy te is benne voltál. - mondtam neki.
- Talán. - nevetett. A tegnap esti 1 tasak vér óta nem ittam vért. Annyira éhes voltam már. Hirtelen hallani kezdtem a szívdobogásukat, hallottam ahogyan csordogál a vér az ereikben. Szédülni kezdtem egy kicsit. Megkapaszkodtam a lépcsőbe.
- Elena minden oké? - kérdezte Ashley amikor észrevette, hogy alig állok a lábaimon. Egy-két másodperc múlva jól voltam, de Christian elvágta az ujját.
- A fenébe! - emelte meg egy kicsit a hangját. Megláttam a vért. Éreztem az illatát, és még mindig hallottam a szívverésüket. A szemem alatt furcsa csíkok jelentek meg, mint a vámpíroknál általában amikor vért látnak.

Próbáltam türtőztetni magam, de hiába. Eluralkodott rajtam a bennem lévő szörnyeteg, és nem tudtam ellenállni. Hirtelen hatalmas vágyat éreztem a vérre. Annyira éhes voltam, mint még soha életemben. Valahogyan, - a mai napig nem tudom, hogy hogyan - de használtam a vámpírgyorsaságomat. Másoknak ezt meg kell tanulni, nekem ösztönből jött. Ott termettem az öcsém mellett és meg akartam harapni. Ashley nem csak Christian, de az én érdekemben is közbelépett. Használd valamiféle bűbájt, amitől megbénultam. Földbegyökerezett a lábam és rettentően fájt tőle a fejem. Chris elállította a vérzést, Ashley pedig nem akart kínozni, ezért befejezte.
Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy mi történt. Meg akartam inni a saját testvérem vérét? Én lettem volna az imént? Nem! Ez nem én voltam! Egy démon lakozik bennem, ami a vér láttán eluralkodik rajtam, s irányítás alá veszi a testem. - Ki kell űznöm ezt a démont! - gondoltam magamban. Ha nem is tudom kiűzni, legalább uralnom meg kell tanulni! Nem akarok ragadozó lenni!
- Istenem, Chris! - szóltam oda amikor kicsit ijedt arcot vágva hátralépett egyet. Nem akartam, hogy ez történjen. Nem elég, hogy a bennem lévő démont szívből utálja, de most már fél is tőlem. - Ne! Kérlek ne félj tőlem! Én nem akartalak bántani! - mondtam sírva. Christian egy szót sem szólt, csak Ashley-re nézett. Ő bólintott egyet. Talán telepatikusan kommunikálhattak, mert én nem értettem mit szeretne. Persze ez így viccesen hangzik, de én akkor teljesen elveszettnek éreztem magam. 
A bólintás után Chris felment az emeletre, Ashley pedig a kanapéra kísért engem.
- Nem akartam bántani! Én nem! - zokogtam. Valószínűleg úgy néztem ki, mint aki megőrült. Egy pillanatig nekem is megfordult a fejemben, hogy mind ez lehetetlen. - Vámpírok és boszorkányok? Ez komoly? - gondoltam. Én csak egy őrült lány vagyok aki hamarosan elmegyógyintézetbe kerül ha így folytatja. - futott át az agyamon mind ez egy másodperc alatt. Aztán visszatértem a valóságba. Vámpírok és boszorkányok igen is léteznek, sőt én is közéjük tartozok. Vámpír vagyok. A legjobb barátnőm egy boszorkány, életem szerelme vámpír. A vámpír barátnőm pasija pedig egy hibrid.
Ez nevetséges, mégis valós.
Zokogva ültem a kanapén, Ashley vigasztalt.
- Menj el, kérlek!
- Mi? Nem! - nézett értetlenül Ashley.
- Nem akarlak bántani téged!
- Nem fogsz! - jelentette ki magabiztos hangon, és éppen ekkor toppant be Damon.
- Heló! - köszönt oda és eljött mellőlem. Suttogott neki valamit. Mivel vámpír vagyok már én is hallottam. Talán ezt elfelejtette.
"- Segíts neki. Tanítsd meg élni őt, Damon!" 
Damon odajött hozzám, leült mellém, és átkarolt.
- Utálnom kéne téged. - mondtam neki. Ő meghatódottan nézett rám. Kicsit bűntudatom lett amiért kimondtam, de muszáj. Muszáj éreztetnem vele az érzéseimet. - Miért nem tudlak gyűlölni téged? - kérdeztem tőle. Csak nézett rám értetlenül. Nem tudom, hogy sértésnek vette - e amiért gyűlölni akarom őt, vagy örült, hogy nem tudom őt utálni, hiszen ez azt jelenti, hogy fontos számomra. Adott egy kórházi vértasakot, aminek a tartalmát mind kiittam. Közben Damon-ön minden érzelem látszott.
Talán egyszerre volt sértett és boldog. Hiszen úgy csinált mintha semmi sem történt volna. Csak az aggódást láttam a szemeiben.Semmi mást. Nem válaszolt, csak ült mellettem és néztünk egymásra. Sajnált engem. Semmi mást nem érzett! Tudom! Láttam rajta. Sajnált és aggódott értem. - Csak azért agy velem mert sajnálsz, igaz?
- Nem, Elena!
- Nekem nem kell a szánalmad, Damon.
- Én nem sajnállak téged, Elena! 
- De, De igen Damon! Én téged hibáztatlak te pedig teljesen szánalmasnak tartasz engem!
- Nem, Elena. Igen, te engem hibáztatsz. De csak is Te vagy a felelős. Ezért nem sajnálhatlak! Te vagy a felelős, mert megpróbáltad megölni magad. Én csak az életedet mentettem meg , ismét! Inkább hálásnak kéne lenned, mintsem sajnáltatnod magad, és engem hibáztatni.
- Igazad van. Mindenben. Hálásnak kéne lennem, de nem leszek! Én nem akartam, hogy megments. Nem akartam vámpír lenni. Te nagyon jól tudtad ezt. Mégis megtetted. Mégis átváltoztattál engem!
- Tudom, Elena. De mit vársz tőlem? Hogy bocsánatot kérjek? Az nem lenne őszinte, és nem akarok hazudni neked. Nem sajnálom, hogy megtettem, mert így itt vagy velem. Talán gyűlölsz, de tudom, hogy élsz, Elena. És nekem ennyi elég. - fejezte be Damon a mondandóját és nézett rám ideges, mégis szerelmes szemekkel. Álltam ott szótlanul, elakadt a szavam. Kicsit ideges voltam amiért nem akart bocsánatot kérni, amiért nem sajnálta ezt a dolgot... De egy részem felfogta a sorok közötti üzenetet.
"Szeretlek." Ez volt ott. Tisztán láttam mindent. Damon teljesen szerelmes belém, ezért tette ezt velem. És most képes vagyok megbocsátani neki. Megbocsájtottam. Őszintén. De még fáj. Hirtelen vágyat éreztem rá, hogy Damon-nel legyek. Vágyat éreztem, hogy megcsókoljam, hogy végigsimítsam a testét. Vágyat éreztem, hogy vele legyek. Egy pillanatig nem gondolkoztam, és nekilöktem a falnak - persze nem erőből-, aztán megcsókoltam. Letéptem az ingét, ő végigsimította a testem. Annyira bizsergető érzés volt.

Egy pillanat múlva már a szobámban találtam magam, Damon-nel, kettesben.

Annyira édes volt. Végre engedtem a szenvedélynek, ami már régóta kísértett engem.

Olyan szenvedélyes, oly' feledhetetlen volt az az együttlét.

Chris és Ashley a szemben lévő szobában voltak. Nem kizárt, hogy hallották az egészet. Remélem semmiről nem tudnak.

Miután "befejeztük a mi kis dolgunkat" felöltöztem. Damon nem szedte össze magát, ott állt mellettem kigombolt inggel, kócos, izzadt hajjal.

Néztünk egymásra, majd hirtelen elrántottam a tekintetem. Ő csak állt ott teljesen döbbenten. Nem számított erre. Kicsit kínosan éreztem magam, de nem ment ki ez az egész a fejemből. Annyira jó volt. Annyira... Felejthetetlen. Damon a mennybe repített engem. Úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Teljesen elragadott. Teljesen megbabonázott. Olyan boldog voltam..., de rá kellet jönnöm, hogy ez nem mehet így. Ezt nem bocsájthatom meg neki ilyen könnyen.

- Damon. Sajnálom, én csak...

- Te csak megmutattad, hogy mit érzel valójában, Elena.

- Igen, Damon.. De ez hiba volt. Nem lett volna szabad.

- Sajnálom. Szabályszegő vagyok. - mondta mosolyogva.

- Damon ez most nem poén. Ne vicceld el kérlek!

- Elena annyira buta vagy. Most bizonyítottad be, hogy szeretsz engem. Én is szeretlek téged. Vonzódunk egymáshoz. Tudod, ezt nevezik szerelemnek. És a mi szerelmünk talán mindent kibír.

- Akkor azt is ki fogja bírni ha egy darabig felfüggesztjük az ilyen helyzeteket. - jelentettem ki tökéletes önbizalommal, és faképnél hagytam. Csak állt ott meglepődötten. 

*Damon*

 - Elena annyira buta vagy. Most bizonyítottad be, hogy szeretsz engem. Én is szeretlek téged. Vonzódunk egymáshoz. Tudod, ezt nevezik szerelemnek. És a mi szerelmünk talán mindent kibír. - mondtam neki. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy azok után amit tettem vele, még mindig halálosan szeret engem. Teljesen elbűvöl a kinézete, a személyisége.

- Akkor azt is ki fogja bírni ha egy darabig felfüggesztjük az ilyen helyzeteket. - mondta kicsattanó önbizalommal. Egy részem csodálta. Furcsa ezt mondani, de csodáltam ezt a személyiségét. Annyira magabiztos volt. Ez tetszik nekem.

Nem csak a személyisége tökéletes, hanem a kinézete is. Gyönyörű. Annyira jó alakja van, olyan szép szemei és csodaszép egyenes barna haja. Amikor ideges csillog az a gyönyörű barna szempár, ami kihangsúlyozza az arcát. Ez még gyönyörűbbé teszi őt.

És a magabiztossága! Annyira határozott tud lenni. De amikor mégsem az, amikor kétségbeesett és bizonytalan, akkor viszont angyalian ártatlan tud lenni. Megesik rajta az ember szíve. 

Bár most hatalmas lyukat vájt a szívembe ezzel a mondatával.

Ez.. Ez leírhatatlanul fáj. Olyan, mint egy fekete lyuk az űrben, ami mindent magába szív. Ami elszívja az életerőmet és elszívja az életkedvemet. Csak Ő miatta bírom ezt ki. Szüksége van rám, még ha nem is vallja be.

Most viszont Tényleg rettentő szomorúvá váltam. Ez az érzet eszembe juttatta amikor Elena életveszélyben volt. Annyira fájt. Ő életem második nagy szerelme, és bár azt mondják az első szerelem a legnagyobb. De ez hazugság! Kat-et imádtam. Teljesen szerelmes voltam belé. Az orromnál fogva tudott volna irányítani, ha azt szerette volna.

De Elena más. Őt sokkal jobban szeretem. Ő sokkal jobban megbabonáz, és ezt nehéz lepleznem. Annyira boldog voltam még 10 perccel ezelőtt. Most pedig annyira fáj. De ezt senki nem tudhatja! Én nem vagyok gyenge! Legalább is próbálok erős maradni. Elena mellett nem lesz egyszerű.

*Elena*

Annyira sajnáltam Damon-t. De nem tehettem mást. Kavarogtak bennem az érzések.

Oly' boldog voltam e röpke idő erejéig. Oly' mámorító érzés volt. Ám mégis bűntudatot és szégyent keltett bennem. Ennek nem szabadott volna így lennie. Miért lett ettől bűntudatom? A tudatalattim talán nem szeretné ha boldog lennék? Talán ott bent, legbelül egy önfeláldozó, kicsit talán depressziós lány lakozik? Ez nem lehet! Én boldog szeretnék lenni. Nem veszíthetem el Damon-t. Tudnom kell, hogy tud-e rám várni amíg elrendeződnek bennem a dolgok. Muszáj volt kiderítenem!

Éppen felfelé tartottam amikor ezek a gondolatok egészen röpke idő alatt átfutottak az agyamon. - Teljes szívemből szeretem Damon-t. Nem szabad elveszítenem! - gondoltam magamban. Gyorsan lefutottam a lépcsőn, és Damon után kiáltottam. 

Ő szép lassan megfordult, és nézett rám reménykedő szemekkel.

Amikor rám vetette csábító tekintetét hirtelen lassítottam a tempón. A lépcső alján megálltam, kissé elbizonytalanodtam. Össze kellett szednem a gondolataimat. Mégsem mondhatom neki, hogy "Várj rám és szeress addig!" ! Ez hülyeség lett volna.

- Igen? - kérdezte. Szavai simogatták az arcom. Annyira édesen szólal meg. Beszéde zene füleimnek. Csak néztem rá egy pillanatig. Úgy éreztem közelebb kéne mennem hozzá, de nem tudtam. Földbegyökerezett a lábam. Lenéztem egy pillanatra, majd vissza fel. Az ujjaimat babráltam az idegességtől.

- Ugye várni fogsz rám? - kérdeztem tőle félénken, nyugtalanul. Nem felelt semmit, csak közelebb sétált. Féltem a választól. De ő nem felelt kérdésemre. Folyton csak ez járt a fejemben: "Ugye várni fog?!" 

Közelebb lépett, megsimította az arcom, majd nyomott a homlokomra egy csókot.

Nem tudtam, hogy azért adott puszit, hogy megnyugtasson, mégis búcsúzzon tőlem, vagy azért, hogy jelezze várni fog rám, ameddig csak kell. A válasz nem váratott magára sokáig. Amíg ez a gondolat átfutott a fejemen Damon szép lassan elemelte gyönyörű ajkait a homlokomról, és a kezét még egyszer végigsimítva az arcomon hátralépett egyet; majd a következő szavakat mondta:

- Ha kell az örökkévalóságig várni fogok rád. - jelentette ki, majd óriási kő esett le a szívemről. Megkönnyebbültem, boldog lettem. Már nem aggódtam annyira. Egy kicsit azért még féltem. Mi van ha túl sokáig váratom, és megunja azt? Damon sem fog rám örökké várni, hiába mondta azt.

- Megígéred? - kérdeztem tőle, kicsit még mindig kétségbeesetten.

- Ígéret nélkül is betartom a szavaimat. De ha téged ez boldoggá tesz, ha Téged ez megnyugtat, akkor megígérem... Sőt megfogadom neked, Elena. Együtt leszünk majd. Bármeddig is kell várnom rád! - mondta. Hirtelen összerándult a gyomrom. Csomó keletkezett a torkomban. (Nem az az ideges vagyok csomó, inkább az a szerelem érzetet alátámasztó kis görcs.) 

Szükségem volt Damon-re. Szükségem van rá!

Hozzábújtam, ő pedig gyengéden magához szorított. 

Álltunk a lépcső alján, egy-két percig egymáshoz simulva. Annyira meghitt volt. Hirtelen biztonságban éreztem magam. Vele minden, olyan jó. Olyan felemelő érzés fog el ha Vele vagyok.

Elengedett a szorításból, és egymás szemébe néztünk. Csak álltunk ott. Én meghatódottan, könnytől csillogó szemekkel; míg ő kigombolt inggel, összeborzolt hajjal, szerelmes tekintettel nézett a szemembe.

Hallottuk ahogyan az ajtó kinyílik, s hirtelen a meghitt pillanat elröppent. Én felnéztem a lépcső tetejére, Damon begombolta az ingét és megigazította a haját. Ő is oda irányította pillantását. Megjelent Ashley, aki látta a szemünkön, hogy megzavart minket.

- Zavarok? - kérdezte, én pedig fejemet megrázva jeleztem neki, hogy "Dehogy is". Talán jobb is, hogy jött. Egész nap Damon szemeit bámultam volna ha nem hallom meg kitűnő vámpírhallásomnak köszönhetően a fenn kinyíló ajtó nyikorgását. - Csak egy pohár vízért jövök. - jelentette ki.

A házban mindenhol lámpafény volt. A függönyök behúzva. 

A nappaliban hatalmas ablakok voltak. Rajta függtek a nagymamámtól örökölt pirosas-bordó színű függönyök, amely romantikus fénybe borította a helységet.

Ashley-nek megcsörrent a telefonja. Az édesapja hívta őt. Felszólt Christian-nak, hogy mennie kell, majd elköszönt tőlünk is. 

Leültem a kanapéra, Damon pedig a konyha sarkán állva figyelte tehetetlenségemet. Zavarban voltunk. Mind a ketten. 

Szerettem volna ha valaki segít nekem megbízható vámpírrá válni - már ha létezik ilyen... - . Megkérhettem volna akárkit. Emily-t, Taylor-t, Klaus-t. Esetleg Kat-et vagy David-et. De nekem nem rájuk volt szükségem. Nekem Damon kellett. Vele akartam lenni, hogy tisztázni tudjam az érzéseimet magamban. Nem tudtam pontosan mit érzek a halálos szerelmen kívül. Talán dühöt, vagy haragot. 

Muszáj volt megtanulnom kezelni az érzéseimet, és ebben Damon tud a legkönnyebben segíteni Klaus-on kívül.

És hát nem vitás.. Klaus-ban sokkal kevésbé bízom, mint Damon-ben.

- Damon. - szóltam hozzá ismét kérlelő hanggal, még ő édesen felém fordította érdeklődő tekintetét. - Segítesz nekem megbirkózni önmagammal? Segítesz nekem abban, hogy jobb vámpír legyek? - kérdeztem.

- Örömmel. - mondta egy megnyugtató mosollyal az arcán. Ez a mosoly oly' megnyugtató. Beírja magát az emlékezetembe.

Már este hat óra fele járhatott amikor Damon indulni készült. Olyan üres lett volna nélküle a szobám.

- Várj! Nem maradnál estére? - tettem fel a kérdést minden bátorságomat összeszedve, mire ő egy bólintással, és egy széles, meggyőző mosollyal felelt.