Damon's Love.♥

XLIX. rész: Érzések (16)

Utána futottam, de mire kiértem a kunyhó mellé már sehol nem volt. 

Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?

*Damon*

Elena eljött hozzám. Minden annyira fájt, nemet kellett mondanom neki. A hülye büszkeségem! A hülye büszkeségem volt az oka ennek!

De ezenkívül Elena annyira megbántott, most éreztette velem, hogy nincsen rám szüksége, és azt mondta, hogy nem kell vele lennem. Én csak teljesítettem a kérését, még ha ezt nem is gondolta teljes mértékben komolyan.

Amint kilépett szobámból Taylor odajött hozzá. Tényleg nem akart neki rosszat. Most én vagyok benne biztos, hogy visszakapcsolta az érzéseit, engem pedig nem tud átverni.

Elena üvölteni kezdett Taylor-ral, hogy minden az ő hibája. És valóban ésszerű magyarázatot adott. Lehet, hogy tényleg ő az oka, de Elena magát is hibáztathatja. Részben pedig nekem is szerepem volt ebben. Lehet, hogy nekünk nincs közös jövőnk, de én nem tudom elfelejteni Őt. Annyira szeretem, hogy minden egyes nélküle töltött perc kín szenvedés.

Elfutott, eltűnt. Aggódtam érte. Nem hagyhattam egyedül, hiszen most, hogy ennyire rossz állapotban van megint próbálkozhat a halállal, de most már nem fogjuk tudni megmenteni.

Ezt nem hagyhattam. Én ugyan nem mentem oda, de elküldtem Klaus-t. Tudtam, hogy segíteni fog rajta, mégis a sajátos módszereivel.

*Klaus*

Damon felhívott telefonon, hogy keressem meg Elena-t, mielőtt baja esne. Igen-t mondtam rá, de csak mert így az én sajátos módszereimmel menthetem meg. Jó dolgot teszek, mégis szórakozhatok egy kicsit. Fél órával később egy erdőben találtam meg. Éppen felém fordult, kezében egy karóval, amit maga felé tartott. Én pedig mielőtt bármit is láthatott, vagy tehetett volna eltörtem a nyakát.

Elvittem Mystic Falls-ból, és egy elhagyatott nagy várba vittem be. A legfelső toronyban volt egy régies ágy, oda fektettem bele. A szoba szélén volt egy kis asztal, arra raktam neki egy vértasakot.

Én lementem, a várat egy általam összeállított sereg vette körül, akik mind vámpírok voltak. Emily semmiről nem tud.

Éppen iszogattam, amikor mászkálást és kiabálást hallottam.

- Hahó! Van itt valaki? - hallatszott egészen fentről.

Egy pillanat alatt feljutottam a legfelső emeletre, és Elena mögött álltam meg. Megfordult, és megijedt. Szívéhez kapva hátralépett egyet.

*Elena*

Teljes sötétség vett körül, semmit nem láttam, semmit nem hallottam. Meghaltam volna?

Felébredtem. Nyakam rettentően fájt, és elgémberedett.

 Egy régies épületben találtam magam. Ez a túlvilág volna? Nem hiszem. Találtam egy vértasakot a szobában lévő kisméretű asztalon. Megittam. De ha valaki elrabol, miért ilyen kedves velem? Gondolkoztam, majd kiléptem a szobából.

Sehol senki, egy hangot nem hallok, csak a szívverésemet a félelemtől.

Hirtelen mozgást hallok, óvatosan megfordulok, közben jól szemügyre veszem az épületet. Kétség kívül, ez egy vár.

Tekintetem testem után fordítom, megpillantok egy ősit.

- Klaus! - léptem hátrébb, hiszen teljesen megijesztett. - Te hoztál ide? 

- Igen. - mosolygott sunyin rám. Tipikus Klaus mosoly volt.

- És azt nem tudod miért fáj ennyire a nyakam? Á honnan is tudhatnád.. - legyintettem egyet kezemmel, tekintetem még mindig a falakat figyelte, amelyen sok gyönyörű, régies kép foglalt helyet.

- De. Egészen véletlenül tudom, hiszen kitörtem a nyakadat. - mondta mosolyogva. Mosolyogva!! 

- Ki az az őrült aki mosolyogva közli egy embertársával, hogy "Kitörtem a nyakad"?? - kérdeztem tőle. - Jó bocs.. Ez baromság. Ha valakinek eltörik a nyakát az nem ébred fel, szóval ez egy indoktalan kérdés volt. De attól még te egy beteges állat vagy!

- Lehet. - vigyorgott, mintha nem tudná ezt a mosolyt levakarni az arcáról.

Lementünk a legalsó szintre, mindent jól szemügyre vettem. Nagyon régies, olyan 1500-as évekbeli romos, hatalmas vár volt. A bútorok régiek, mégis annyira feldobja a hangulatot. Volt egy hall szerű, elég nagy helység, ami tele volt történelmi jellegű szobrokkal, festményekkel.

Leültem egy kanapéra ami hívogatott engem. Bár most ébredtem, mégis úgy éreztem mintha nem aludtam volna ezer éve.

- Itt maradsz velem? - kérdeztem, mire Klaus bólintott egyet. Lábaimat felhúzva hajtottam le a fejemet a díványra. Egy pillanat erejéig még figyeltem őt - és megint Az a mosoly ült az arcán -, aztán szemhéjamat lassan lehajtottam, és még abban az ezredmásodpercben álomba merültem.

Érzések kavarogtak bennem, álmodni kezdtem.

Egy üres térben találtam magam, semmi nem volt körülöttem, feketeség mindenhol. Csak egy kis fény szűrődött be, ami egy ajtót világított meg. Elindultam az ajtó felé, közben a semmiben sétáltam. A fény halvány volt, de erőssége nem változott akkor sem, amikor közeledtem. Sétáltam már egy ideje, mintha egy órája gyalogolnék, pedig csak egy perce aludtam. Futni kezdtem, futottam ahogy csak bírtam és már láttam, hogy közeledik. Körbenéztem, de sehol semmi. Megálltam, mert a futástól nagyon elfáradtam. Sétáltam tovább, és az ajtó előtt voltam. A fény megvilágította arcomat, kinyitottam az ajtót. Damon és Taylor állt ott.

- Kérlek, Damon. Elena szeret téged. Meg kell bocsájtanod neki ha boldog akarsz lenni!

- Tudom, tudom, hogy szeret. De nem tudom ezt olyan könnyen megbocsájtani. És tudom, hogy nem akarsz tőle semmit. Látom, hogy visszakapcsoltad az érzéseidet, és látom, hogy segíteni próbálsz. Értékelem tényleg, Taylor. De nem fogok neki megbocsájtani. - mondta Damon és elsétált.

Mi volt ez? Miért láttam ezt? Most a képzeletem szórakozik velem, vagy tényleg minden így történt?

Az álom elszállt. Ismét csak a sötétséget láttam, "süket voltam" úgy fél óráig.

Ekkor - még mindig - csukott szemmel feküdtem, de már mindent hallottam.

"- Kész? Most már látta? - hallottam egy ismerős hangot, de szemeimet csukva tartottam. Akkor ez mégis a valóság? De ki beszél?

- Igen, mindent látott. Most már szórakozhatok? 

- Nem! - szólt, sőt inkább kiabált az a hang akit először hallottam."

Kíváncsi voltam, és kinyitottam a szemem. Megpillantottam ahogyan Taylor és Klaus beszélgetnek az ajtóban.

Tehát Taylor tényleg csak jót akart. És bár haragom csillapodott, szememben még fel lehetett ismerni a düh jeleit.

Felültem a kanapéra, nesztelenül, és Taylor mögött termettem.

- Mit keresel itt? - kérdeztem hangosan, de ő nem ijedt meg. Valószínűleg hallotta ahogyan mögötte bukkantam fel, de nem fordult meg, csak amikor szavakat intéztem felé.

- Elena, kérlek ne hibáztass engem. - mondta rekedtes hangon, szomorú arckifejezéssel. 

- Mégis miért ne? Egy okot mondj!

- Igazad van, mindenben. Mindennek én vagyok az oka, de próbálom helyre hozni a hibáimat. - mondta, és kezét gyengéden karomra helyezte.

- Na én nem hallgatom ezt a csöpögős dumát. Veletek nem tudja magát jól érezni magát az ember! - jelentette ki Klaus, és elsétált. Ránéztem miközben magabiztosan lépkedett, majd Taylor-ra, és kezét leemeltem.

- Köszönöm a segítségedet, de én nekem ettől nem lesz jobb. Igazából, szerintem te is tudod nagyon jól, hogy nem vagyok haragtartó. Hiszen azt is megbocsájtottam, hogy megpróbáltál többször is megölni. De azt már nem tudom ilyen könnyedén megbocsájtani, hogy elveszítettem miattad Damon-t. - mondtam könnyben úszó szemekkel. Látszott rajta, hogy teljesen padlón van a bűntudattól, ami belülről felemészti őt. Nem tudtam megbocsájtani, de nem voltam képes őt ilyenkor egyedül hagyni. 

Letöröltem a könnyeimet.

Utálom magam ilyenkor. Érzem, hogy tehetetlen vagyok. A harag eluralkodik rajtam, az szívem mégis mást súg, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. 

Az eszem, a tudatom azt mondja, hogy minden miatta van, és emiatt képtelen vagyok neki ilyen gyorsan mindent elnézni. A szívem viszont... Az azt suttogja, hogy nem szabad őt pont most egyedül hagynom. Nincs senki akire számíthatna.

Éppen indulni akart amikor elkaptam vállát, ő pedig kérdő tekintettel vetette rám pillantását.

- Még mindig nem bocsátok meg neked semmit... - tettem hozzá, hogy véletlenül se értse félre - , de ha nem szeretnél egyedül lenni..., Akkor nyugodtan maradj csak ..itt. - mondtam néhol szüneteket tartva a zavartságtól, mire ő egy bizonytalan mosolyt irányított felém. Leültünk egymással szembe, és hallgattunk. Néztük egymás tekintetét, egy szót sem szóltunk.

Szívem hevesen dobogott, valószínűleg hallotta, hiszen elmosolyodott. Én is hallottam ő szívverését, amely rettentő gyorsan vert, arcán piros pír látszódott, szemei fel-alá cikáztak, ujjait maga előtt babrálta a kávézóasztalra támaszkodva.

Én csak mélyeket sóhajtoztam, s közben gondolkoztam.

- Mit szólnál ha... - kezdtem bele, majd elhalkultam.

- Ha? - nézett rám bizakodóan.

- Semmi. Nem is igazán tudtam volna befejezni a mondatot, csak.. Zavart ez a kínos csend.

- Értem. - mosolyodott el. - Én... Mindent megteszek, hogy újra együtt lehess Damon-nel. - mondta kedvesen. 

Irányítottam felé egy mosolyt. Fel állt, szempárunk találkozott egy pontban, arcom is piros ruhát öltött magára. 

- Most mennem kell. - mondta és elindult. Az ajtóban elkaptam szavaimmal.

- Várj! - ő megállt, visszanézett. - Köszönöm. - mondtam, lehajtottam fejem, majd félénken felnéztem. Ő bólintott egyet, és rám mosolygott. Aztán eltűnt.

*Taylor*

Elena édesdeden alszik, álmában mindent megmutattam neki. Látta, hogy megpróbáltam neki segíteni, így talán könnyebben meg fog nekem bocsájtani. Éppen Klaus-sal beszélgettem amikor mögöttem termett. Kérdése rosszul esett. Megfordultam és elkeseredetten "válaszoltam" neki. Beszélgettünk, mire tett egy édes ajánlatot. Látszott szemében a düh, ugyanakkor kedves volt velem. Most senkire nem számíthattam. Mindenki utált, mindenki gonosznak gondolt.

Jól esett, hogy valakinek volt egy kedves szava hozzám.

Ültünk egymással szemben, egy szót sem szóltunk egymáshoz. 

Zavarban voltam. Bevallom ez fura. Még sosem voltam nő miatt zavarban.

 Szeretem Őt, épp ezért szeretném, hogy Ő boldog legyen. Félreállok, és Damon-nel boldog lehet. Segítek nekik egymásra találni, és ezt most meg is mondtam neki.

Indulni készültem, ám Elena gyengéd, fülemnek szépen csengő hangja érintette meg fülemet a küszöb másik oldalára lépve.

- Várj! - hangzott, s én megfordultam - Köszönöm. - mondta, miközben tekintetét lesütötte, majd vissza rám. Látszott rajta, hogy zavarban van. Én egy felfelé görbülő ívvé változtattam számat, és bólintásommal közöltem vele, hogy nincs mit megköszönnie.

Elmentem, az érzések kavarogtak bennem. Amikor vele vagyok gyomromban hatalmas szárnyapásokkal kezdenek repkedni a lepkék, szívem verése érezhetően felgyorsul, arcom elpirul, szavaim elfogynak. Annyi mindent tudnék neki mondani, mégsem jön ki egy szó sem a számon.

"SZERETLEK!" Ezt akarom neki mondani minden egyes találkozásunkkor, mégsem lehetek ennyire önző. Damon hamarabb megszerette, és Elena boldogsága fontosabb az enyémnél. Ő Damon-t szereti, és nekem ebbe bele kell nyugodnom.

Csak a tudat, hogy bántottam Őt, hogy miattam kell szenvednie, felperzsel bennem mindent.

Próbálom helyrehozni a hibáimat, de ezt nem könnyű. És emiatt szenvedek napok óta.

*Elena*

Ültem egy darabig, gondolkoztam, mire megjelent Klaus.

- Egyébként... Hogy kerültél oda? Honnan tudtad, hogy ott leszek? - kérdeztem.

- Damon küldött oda. De ő is csak megérzésből és találgatásból.

- Damon? Akkor mégis csak szeret?! De miért nem ő jött?

- Ezt talán tőle kéne megkérdezned. - mondta. - Én megyek haza.

- Várj! Hogy jutok Mystic Falls-ba? - kérdeztem. Mosolygott, nem szólt egy szót sem, csak szép lassan elindult az ajtó felé. - Klaus! - termettem előtte. Megfogtam a karját, mélyen szemébe néztem. Ő megforgatta szemeit, majd megragadta a karomat.

- Istenem, hogy ennyi szórakozást sem hagytok nekem.. - mondta és a kocsihoz vonszolt. Körülöttünk mindenhol vámpírok. Hazaküldte őket, én beültem az  autóba, és elvitt az erdőig. - Innen hazatalálsz. - tett ki mosolyogva a Mystic Falls táblánál. Én hazamentem, becsuktam magam mögött az ajtót.

 Most jött a másik bonyodalom, Chris. Nemrég nekilöktem a falnak, amivel csak fokoztam gyűlöletét magam iránt.

- Christian. - szóltam hozzá halk, bizakodó hangon, szánakozó tekintetet irányítva felé, ám ő mintha meg sem hallotta volna, úgy vonult be a szobájába.

Fájt. Rettentően fájt. És ez nem testi fájdalom, ez lelki. Ami milliószor jobban tud fájni. Elviselhetetlen gyomorfájásom van amiatt, hogy Chris utál engem. Ezt nem tudom elviselni!

Beesteledett, én pedig lezuhanyoztam, majd az ablakba ültem, és mindent leírtam a naplómba.

"Kedves Naplóm!

Úgy érzem, hogy nem csak Damon-t vesztettem el meggondolatlanságom miatt, 

hanem Christian-t is. És ezt nem tudom elviselni."

Másnap reggel eljött hozzám Emily, és elmondott még néhány dolgot amit tudnom kell a magamfajtákról. Néhány nap alatt nagyon sok mindent megtanított, David pedig elvállalta, hogy megtanítja hogyan Ne öljek meg embereket. Azaz azt, hogy az akaraterőmet fogja növelni. Ezt sikeresen megtette, bár elég sokáig tartott neki.

Közben minden egyes pillanatban Christian-ra és Damon-re gondoltam. Egyikőjükkel sem beszéltem azóta egy szót sem, és be kell vallanom, rettentően hiányoznak.

Éppen ezen gondolkozva sétáltam haza felé amikor véletlenül fellöktem egy 5 éves kislányt, és az édesanyja rendesen leordította a fejemet. Véletlen volt. Miért kellett így kiakadnia?

 Hát úgy látszik ma minden összejön - gondoltam dühösen amikor egy autó lefröcskölt. Az eső váratlanul kezdett el zuhogni. Ez még megoldható lett volna azzal, hogy használom a mostani "lényem" előnyeit, de az esőben sétálásnak is van jó oldala. Patakokban folyt a könnyem, de szerencsére ezt az eső elfedte. Szívem egyre lassabban vert, lábam szinte már vonszoltam magam után. Levegő után kapkodtam a sírás miatt, sminkem teljesen lefolyt. Cipőm átázott, fáztam, mégis a sétát választottam.

Már fél órája sétálhattam a zuhogó esőben, úti cél nélkül, amikor nekiütköztem egy izmos testnek.

- Elnézést! - mondtam miközben tekintetemet emeltem fel. - Damon! - lepődtem meg az ismerős arcon.

- Szia. - köszönt rám. Szívem hirtelen túlszárnyalta átlagos ütemét. Szemem csillogni kezdett, hirtelen egy szó sem jött vörös ajkaimra. Álltam ott, mint az idióták. Bámultam szótlanul. - Hiányoztál. - nyögte ki hosszas bámészkodás után és megcsókolt. Nyelvünk összeért, nyálunk kicserélődött. Az oly' régóta várt élvezet vége szakadta után már a Salvatore birtokon voltunk. Felmentünk Damon szobájába, lábaim teste köré kulcsoltam. Kezem erősen átkarolta nyakát, míg az ő karja a fenekemet tartotta. Leült az ágyra, majd szép lassan lefektetett engem. Nyakamra apró puszikat hintett, kezünket összekulcsoltuk. Ám egy pillanat múlva már én voltam felül. Óvatosan beleharaptam szájába, kezemmel végigsimítottam egész testét. Amikor nyakára készültem csókot adni ő visszafordított, így ismét én voltam alul. Felsőmet - szó szerint - leszakította rólam, míg én belemarkoltam erős és szexi fenekébe. Egy pillanat múlva már nem volt rajtunk ruha, és egész este "szórakoztunk". Reggel Damon még csukott szemmel feküdt az ágyban, én pedig átkaroltam őt.