XLVI. rész: Csak egy rajz

- Tudod mit? - kérdezte - Nem érdekel Taylor. Inkább élnék ma egy üveg Jack Daniels-nek.

- Na ez a beszéd! - válaszolta Damon.

Elmentünk a bárba, és ittunk néhány pohárral. Kicsit kikapcsoltam az agyam, nem gondolkoztam (Épp itt volt már az ideje). Többen is csatlakoztak hozzánk, egy csomó ismeretlen emberrel ittam együtt.

"Ki bír többet inni?" versenyt tartottunk.

Damon kevésbé részegedett le, mint én.

- Kimegyek a mosdóba. Csak egy pillanat. - mondtam.

A mosdóban felkötöttem a hajam, és megmostam az arcom. Már eléggé részeg voltam, nehezen vettem a magam előtt lévő "akadályokat". Hol egy asztalnak, hogy az egyik szék lábának mentem neki.

*Damon*

Én nem szerettem volna teljesen leinni magam, elvégre Elena-ra vigyáznom kell. Bár most ezen kívül semmi nem járt az eszemben és kicsit én is becsiccsentettem.

- Kimegyek a mosdóba. Csak egy pillanat. - mondta. Úgy ment egészen a mosdóig, mintha láthatatlan akadályok lettek volna előtte. 

Tehát végig szlalomozott a báron, egészen a mosdó ajtóig. Néhány perc múlva felkötött hajjal jött ki. Minden asztalnak és széknek neki ment ami az útjába került.

Nevetve borult a karjaimba amikor majdnem elesett, én pedig elkaptam.

- Ideje hazamenni királylány! Ott folytatjuk a bulit. - mosolyogtam rá.

- Juhú! - kiáltotta és az ellenkező irányba vette az iramot. Megfordítottam, ő pedig a kezével mutatta, hogy arra kell menni, mintha tudta volna. Egész úton nevetett, nem akartam így hazavinni. 

Ezért hozzánk mentünk. Beértünk, és elővettünk még egy üveg bort is.

1889-s vörösbor volt. Megittunk még mindketten egy-egy pohárral, amikor elmentem zuhanyozni. Törölköző nélkül jöttem ki, Elena pedig eltakarta a szemét. Várt egy két percet, majd megszólalt.

- Nézhetek? - kérdezte - mintha még nem látta volna a testem... - és egyik szemét kinyitotta.

Immár volt rajtam törölköző, Elena pedig elvette a kezét a szeme elől.

Nem törölköztem meg, csak egy törölközőt csavartam a testem alsó felére, hogy Elena ne érezze magát kínosan.

Részeg voltam. Nem túlságosan, de részeg. Elena viszont... Alig bírt állni a saját lábán. Közelebb léptem, egészen közel álltam hozzá. Vizes felső testem szinte már erezhette volna. Csak nézett rám. Tekintete végig nézett rajtam.

Tekintetében láttam, hogy kíván engem, én pedig már nem tudom türtőztetni magam.

Kár volt innom! Hiba volt. Ha nem ittam volna, most nem próbáltam volna megcsókolni őt. És bár hiba volt, de én nem bántam meg. Haját óvatosan leengedtem, kezem a csípőjére helyeztem. Közelebb húztam magamhoz. 

Én a zuhany miatt voltam vizes, még Elena leizzadt a testem közelsége miatt.

Szemeit egy pillanat erejéig lesütötte, próbált ellen állni a vágynak, amely őt is feszíthette belülről. Adtam egy puszit a nyakára, aminek elsőre próbált ellen állni. Adtam rá még egyet, majd feljebb mentem. Megpusziltam édesen fénylő, kissé talán még ellenkező ajkait, a majd heves csókolózásba kezdtünk. Elena-t gyengéden fektettem le az ágyra, óvatosan közeledtem felé. Ez most másnak bizonyult, mint az első alkalom, ám amikor felsőjét levettem, és adtam még egy csókot hívogató ajkára, hirtelen meggondolta magát.

- Nem lehet. Mi csak... Barátok vagyunk, Damon! - szólt hozzám szégyenteljes hanggal, majd felsőjét magára kapva az ajtó felé vette az irányt.

Tekintete a földre esett. Egy cipőpárt látott maga előtt miközben vajszínű, vékony kabátját kapta magára. Táskáját a cipős szekrényről felkapva tekintetét feljebb emelte.

Taylor volt az, valami papírt szorongatott a kezében. Még sikerült elkapnom Elena döbbent tekintetét, de ő sietve, Taylort kicsit arrébb lökve lépte át a küszöböt.

*Elena*

Beléptem a szobába pont akkor, amikor Damon a fürdőszobából jött kiféle. Semmi nem volt rajta, kicsit kínosan éreztem magam.

Hirtelen eltakartam a szemem, vártam néhány percet, majd megkérdeztem, hogy nézhetek-e. Válasz nem érkezett, ezért egyik szemem előtt szétnyitottam az ujjaimat, és egy pillantást vetettem Damon-re. Egy törölköző volt csavarva alsó testére, míg felső teste vízben tocsogott. Közelebb jött, vágyódva nézett rám.

Bevallom, Damon-nek tökéletes felső teste van, jóképű és vonzó. Ráadásul szeretem őt. Így természetesnek tartom, hogy én is vonzódtam hozzá. Vágyódtam a testére, az érintésére, a csókjaira, a szerelmére. Még egy kicsit közelebb lépett, kezét gyengéden a derekamra helyezte. Szívem hirtelen felgyorsultan és hevesen vert, a levegőt mélyen, és egyre ritkábban vettem. Langyos teste felzaklatott engem, hirtelen rettenetes melegséget éreztem. Tudtam, ezt most még nem szabad, csak összezavarna. Adott egy csókot a nyakamra, ekkor még próbáltam ellenkezni. A vágy, a teste érintése iránt fokozódott. Adott még néhány puszit a nyakara, lassan haladva egyre feljebb. Még próbáltam ellenkezni, ajkaim épp szólásra nyitottam, amikor ő arra is adott egy puszit. Ekkor már nem tudtam ellen állni, érzéki csókba fogtunk. Gyengéden, lassan fektetett az ágyra, ez az alkalom sokkal romantikusabban kezdődött, de én hamar véget vetettem neki. Óvatosan emelte le a felsőmet, itt még nem ellenkezdtem. Még egyszer megcsókolt, amikor észbe kaptam.

Kezeimmel gyengéden löktem el magamtól. Kérdően nézett rám, én gyorsan felvettem a pólómat és csak annyit mondtam:

"- Nem lehet. Mi csak... Barátok vagyunk, Damon!"

Talán nem ez volt az indok, én magam sem tudom pontosan.

Magabiztosan, kissé még inogva indultam az ajtó irányába. Felvettem a halvány, tavaszi - hozzáteszem november volt - dzsekimet, amikor megpillantottam magam előtt egy pár férfi cipőt. Tekintetemet lassan emeltem fel, táskámat felkapva a vállamra dobtam. Taylor volt az. Nézett rám kérdően, és szája épp megszólalásra állt, kezét felém nyújtotta, amikor egy pillantást vetettem Damon-re, majd gyors léptekben kiléptem az ajtón.

A hazaút egy pillanat alatt megvolt, Damon nem jött utánam. Talán kicsit zavart, de tudom, és akkor is tudtam, hogy ez így volt helyénvaló. Talán ő is ezt érezte, ezért nem jött utánam.

Dühös lettem Damon-re, amiért ismét bepróbálkozott, amiért megígérte, hogy vár, de nem tette ezt. Dühös voltam és féltem is. Féltem, hogy ha nem bírt várni, akkor le kell mondanom róla. Nem akartam elveszíteni őt, de most még dühös voltam. Elő akartam venni a falamon lévő kép mögül a Damon-ről készített második rajzom, de azt nem találtam ott. Fura. Hová lett? Ki járt a szobámban? Ki vitte el?

*Chris*

Elena reggel elment, és csak néhány pillanatra ugrott haza olyan kettő óra fele.

Rettentő dühös vagyok Damon-re amiért átváltoztatta az egyetlen élve maradt rokonomat. Utálom a vámpírokat, hiszen embert ölnek. Damon-t pedig még jobban, elvégre miatta van minden szenvedés. Anyáék miatta haltak meg, én miatta költöztem el, Elena miatta nőtt fel nélkülem, szülők nélkül, csak a nagynénije Jessica volt vele. Ő pedig még ebben az évben halt meg. Tehát Elena egyedül maradt.

Sajnálom, hogy Elena azt hiszi őt gyűlölöm, ez nem így van. Én csak Damon-t gyűlölöm, és ez valamiért rajta csattan.

Mindent el akartam tüntetni ami Damon-re emlékeztetheti őt. Találtam egy-két ruhát ami Damon-é, azokat egyenesen az ablakon dobtam ki. Tovább kerestem, megtaláltam a naplóját. Bár nem lett volna szabad, de én beleolvastam.

Volt egy csomó dolog a napjairól, ám találtam egy érdekes mondatot.

"Kedves Naplóm!

Chris teljesen utálja az új énemet. Ellenszenves velem, sokat veszekedünk, és mindig Damon-t hibáztatja. De igazából én vagyok a hibás.(...)"

Ez a lap annyira meghatott. Annyira átértékelt bennem mindent. Bár soha nem akartam ezt kimondani, de Damon-nek igaza van. Azzal, hogy Elena-val éreztetem, mennyire nem tetszik nekem ez a helyzet, teljesen az ellenkezőjét érem el mindennek. Elena emiatt még rosszabbul érni magát, és még lassabban fog túllépni ezen.

Bár most igazat adok Damon-nek, attól még utálom őt, Teljes szívemből! Tovább kerestem, minden kis zugot átkutattam. Találtam egy festmény mögötti rajzot, ami Damon-t ábrázolta. Kicsit ideges lettem, a rajzzal a kezemben indultam útnak.

Este hétre hazaértem, Elena viszont csak tizenegykor ért vissza.

- Christian! - kiabált nekem, én pedig kinyitottam az ajtót. - Te kutattál a szobámban?

- Igen. - mondtam magabiztos hangon. Kicsit meglepődött, nem erre számított. Éppen meg akart szólalni, látszott rajta, hogy gondolkozik, hogy hogyan fogalmazzon, hogyan kérdezzen rá. - Ha a Damon-ről készített rajzodat keresed, már nincs nálam.

*Taylor*

Miután Elena és Damon elviharzott már nem akartam hazamenni. Inkább elmentem sétálni. Éppen egy park mellett sétáltam el, amikor szembe jött velem Chris, Elena öccse. Egy papírlapot tartott a kezében, kicsit idegesen sétált felém. Megállítottam.

- Szia! Hát te? Mi az a kezedben?

- Elena rajzolta. Nem tudok vele mit kezdeni. Tessék! - nyomta a kezemben és gyors léptekkel továbbment. Utána kiáltottam, de nem fordult meg. Feleslegesen pedig nem akartam utána szaladgálni. Nézegettem a rajzot, amely gyönyörűen volt megrajzolva. Szinte minden részlet stimmelt, valóban élethű volt.

Christian azért nyomta a kezembe, mert nem tudott vele mit csinálni. Na de én mit tudnék?

Elindultam arra felé amerre utoljára Őket, hátha találkozok Elena-val, és visszaszolgáltathatom neki.

Nem voltak ott. Elindultam Elena-hoz, hiszen ez egy jó indok arra is, hogy beszélni tudjak vele, elmondani az igazat.

Éppen kopogni akartam az ajtón amikor Emily és Klaus lépett ki.

- Te mit keresel itt?? - kérdezte flegma hangon Em.

- Elena-t. Itthon van?

- Szerintem jobb lenne ha elkerülnéd őt, de mellékesen... Nincsen otthon. Damon-nel ment el egy 5-10 perce.

- Nem tudod hova? - kérdeztem mire ő vállat vont és elindultak. Tökéletes Taylor Salvatore! Mindenki utál, és nem tudsz 5 percet sem beszélni Elena Gilbert-tel.

Egy kis kóválygás után hazafelé vettem az irányt, szépen lassan, hogy közben nyugodtan tudjak gondolkozni. Már este háromnegyed tizenegy lehetett amikor elindultam. Tíz, tizenöt perc múlva már a házban álltam, előttem Ő mérgesen. Lefelé nézett, éppen a kabátját vette fel. Rám pillantott, én átnyújtottam a rajzot és éppen hozzá akartam szólni amikor faképnél hagyott. A rajz a kezemben, Elena pedig már valószínűleg otthon.

Nem tudtam mit csinálni vele, békeajándékként odaadtam Damon-nek.

- Elena még mindig szeret. Ne engedd el őt! - szóltam hozzá, és a kezei közé adtam a rajzot.

Nézegette egy darabig, majd az a tipikus - elgondolkodó - "Damon nézés" látszott az arckifejezésén.

*Elena*

- Christian hová raktad? Add vissza! - parancsoltam rá mérgesen.

- Mondtam már, hogy nincs nálam. - válaszolta. Hirtelen mérges lettem, nekilöktem a falnak.

- Hová raktad?? - kérdeztem dühösen. Látszott az arckifejezésén, hogy megijed. Lágyítottam az arckifejezésemen, lejjebb vittem a hangomat. Elengedtem, majd sajnálkozva néztem rá.

- Taylor-nak adtam. - mondta mérges, mégis halk hangon és a szobájába vonult.

Nem hiszem el, hogy ezt tettem. Szükségem van Damon-re. Valakinek meg kell tanítania engem viselkedni és kezelni az ilyen helyzeteket.

Most viszont nem akartam vissza menni hozzá. Rám nyomult, mikor megígérte, hogy várni fog, ameddig csak kell.

És ekkor rádöbbentem. Mielőtt eljöttem volna Damon-től Taylor a kezében tartott egy papírt, amit felém nyújtott. Én nem vettem el, csak mérgesen elszaladtam.

Biztos vagyok benne, hogy a rajz volt az. És ha pedig igazat súg a megérzésem, akkor az a rajz már Damon-nél van, és éppen ide tart.

Remélem tetszett!!:)) Ha elolvastad, és tetszett, akkor iratkozz fel, és kommentelj a rész alá!!:)

Következő rész: /Az időmtől függően/ 5 hozzászólás+1 feliratkozó után lesz kint!:)

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy ennyire későn hoztam az új részt, de nem nagyon volt időm semmire.:/ Viszont most már készen van, úgyhogy jó olvasást!

XLV. rész: Hogyan lehet valaki "jó" vámpír?!

"- Várj! Nem maradnál estére? - tettem fel a kérdést minden bátorságomat összeszedve, mire ő egy bólintással, és egy széles, meggyőző mosollyal felelt."

- Akkor én... Még gyorsan elmegyek zuhanyozni. - mondtam egy kisebb mosollyal az arcomon, amit halványpiros pír borított az előző kérdésem miatt. Ő bólintott egyet, én pedig elindultam a fürdőszoba felé. Útközben összefutottam Chris-sel, aki elkezdett "bombázni" a kérdéseivel.

- Mit keres itt Damon? Tudod, hogy utálom. Miatta vagy egy ... - gondolom mondani akarta, hogy egy szörnyeteg, de elcsuklott a hangja amikor látta az arckifejezésemet. Szörnyen szomorú voltam amiért a saját testvérem utálja egy részemet. Ezt nem tudtam megemészteni. Ugyanakkor haragot is éreztem, amiért Damon-t hibáztatja. Tényleg ő változtatott át, de valamiért kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem őt. Hiszen ő is ezt tenné velem. 

- Damon a barátom. Segít nekem túl lenni ezen az egész helyzeten, Christian! Tudom, hogy utálod azt a szörnyeteget amivé váltam, de talán jobb lenne ha megpróbálnád elfogadni, mintsem Damon-t hibáztatni a történtekért. - mondtam neki szomorúan, és bezárkóztam a fürdőszobába. Damon természetesen mindent hallott. 

*Damon*

Annyira jól esett, hogy Elena kiállt mellettem. Oly' boldoggá tett ezzel.

Viszont az már kevésbé tetszett amit Christian mondott neki. Teljesen megsértette vele őt. Hallottam a szavaiból. Ezt viszont nekem nem volt szabad hagynom!

Chris be akart menni a szobájába, ám én rögvest az ajtóban termettem, elállva az útját.

- Takarodj innen! - mondta idegesen. Lehetett látni az arckifejezésén, hogy mennyire gyűlöl. Lehetett ugyanezt érzékelni a hangsúlyán is. Én megpróbáltam beszélni a fejével, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Elena nem lett szörnyeteg! Nem kell vele így bánnod, és megtiltom, hogy érzékeltesd vele, akár egy picit is, hogy mennyire nem szereted ezt az énét! Gyűlölj engem! Vess meg, üss meg ha attól jobban érzed magad. De Elena érzései most felerősödtek, és még jobban érzi a szomorúságot, valamit a dühöt és a haragot is. NE bántsd meg őt! - nyomtam meg a "ne" szócskát, hogy óvatosan, de érzékeltessem vele mennyire rossz az amit tesz. Kicsit talán hatott Volna... Ha nem én vagyok az aki ezt mondja neki.

Christian természetesen nem hallgat rám. Hiszen gyűlöl engem. 

- Miért tenném azt amit mondasz? Nem vagy a főnököm! - próbált beférkőzni az ajtón, de én nem engedtem.

- A nővéred érdekében tedd! Ne azért mert én mondtam. - tettem hozzá, ő pedig kicsit elgondolkodóan nézett, ám még mindig látni lehetett a gyűlöletet a szemeiben. Beengedtem a szobába, és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót. Én álltam ott, egy-két pillanatig, amikor kinyílt egy kis résnyire a fürdőszoba ajtó.

*Elena - néhány perccel korábban*

Csak álltam a fürdőszoba ajtóban, éppen megfordultam volna amikor hallottam ahogyan Damon és Chris beszélni kezdenek.

Természetesen mindent hallottam. Tisztán.

Annyira jól esett, hogy Damon megvédett. Nem hiába szeretem annyira. Mindent megtesz a boldogságom érdekében. Ő az egyedüli aki megérti a helyzetemet. Ő az aki végig mellettem áll, mindig, mindenkor, mindenben. Százszázalékosan megbízom benne. 

Hallottam az ajtócsapódást, gondoltam , hogy Chris volt az. Annyira gyűlöli Damon-t. De miért? Neki semmit nem ártott.

Kinyitottam az ajtót, hogy egy kis résen lássam, Chris elment-e. Amint megpillantottam, hogy csak Damon áll ott, teljesen kitártam a fürdőszobaajtót, és néztem rá kedves tekintettel.

- Köszönöm, hogy megvédtél. - mosolyogtam rá.

- Csak azt tettem amit te. - mondta édes hangon, rám kacsintott, majd bement a szobába. Én becsuktam a fürdőajtót, és beszálltam a zuhanyzóba. Most nem hallgattam zenét. Próbáltam összerakni az érzéseimet. Hisz' olyan jó lenne most egy szál törölközőben odaszaladni Damon-höz, és megcsókolni őt. Olyan jó lenne behívni magammal zuhanyozni. De mi Most csak barátok vagyunk.
Fél óra alatt lezuhanyoztam, majd egy törölközőt csavartam a testem köré, és bementem a szobámba. Damon az ágyon ült. Kicsit elpirulva elővettem a pizsamámat és egy bugyit a fiókomból, majd a tekintetemmel kizavartam Őt a szobából. Felöltöztem, addig ő is gyorsan lezuhanyzott.
Belépett a szobába, adott egy puszit a homlokomra, majd ezt mondta:
- Jó éjt! - és elindult kifelé.
- Hová mész? - kérdeztem kicsit meglepődötten. Azt hittem el akar menni. Megígérte, hogy itt marad. Nem mehet el!
- A kanapéra. Hiszen mi most csak barátok vagyunk.
- Az mindegy. - mosolyogtam. - Úgy nem érzem magam biztonságban. - hajtottam le a fejem. - Nem aludnál itt a szobámban? - kérdeztem, majd az ágyra néztem, és vissza rá.
- Itt maradjak? - mosolygott rám. 
- Igen az jó lenne. - mondtam és lefeküdtünk az ágyra. Egymással szemben. Néztük egymást egy ideig, amikor ő a hátára fordult. Látszott rajta, hogy gondolkodik. Feküdt egy darabig. Én elaludtam. Reggel amikor felébredtem Damon-re volt hajtva a fejem, és átkaroltam őt.

*Damon*

Este nagyon sokáig gondolkoztam. Elena hamar elaludt, ám látszott rajta, hogy nagyon álmatlan. Elég sokat forgolódott. Amikor utoljára megfordult a fejét a mellemre hajtotta, és a karját is a testemre tette. Annyira édesen aludt.

Amikor felébredt rám nézett, majd visszahajtotta a fejét, és kérdezte:

- Mióta fekszem így?

- Hát elég régóta. Előtte sokat forgolódtál. Úgy látszik a testem megnyugtat. - poénkodtam. - Csak a nyálad ne folyattad volna rám..

- Tessék? - kapta fel a fejét.

- Nyugi, csak vicceltem! - mosolyogtam rá, amire ő is elmosolyodott.

- Szemét! - vágta hozzám nevetve a kispárnáját.

Mindketten nevettünk egy kicsit, aztán felültünk az ágyra. Ekkor csengettek.

- Hagyd csak, majd én. - mosolyogtam rá, és pár pillanat múlva már az ajtóban álltam.

Ashley volt az. Talált egy bűbájt amivel tud napfénygyűrűt készíteni Elena-nak. Beengedtem, és együtt felmentünk az emeletre.

Nagyon gyorsan megvolt az egész.

- Ennyi? - kérdezte Elena.

*Elena*

- Ennyi? - kérdeztem meglepődötten.

- Igen. - mosolygott rám. - Viszont most mennem kéne. Chris-el találkozom a parkban. - mutatta a kezével, hogy indulnia kéne.

- Oké, menj csak! - helyeseltem és egy nagy mosolyt irányítottam felé.

Ashley elment, én meg felvettem az ujjamra a gyűrűt, és óvatosan széthúztam a függönyt, hogy kipróbáljam működik-e.

Működött. Annyira örültem. Mosolyogtam, és a most már nyitott ablakba álltam. Hallottam a madarak csicsergését, a szellő suhogását, a tücskök ciripelését. Mindent sokkal hangosabban hallottam, mint általában. Annyira megnyugtató volt hallgatni a természet "zaját".

Megkértem Damon-t, hogy vigyen el engem, és tanítson meg mindent amit tudnom kell a vámpírokról.. Illetve magamról.

Elvitt az erdőbe. Az állatok hangjai, a szellő suttogása, a növények éneke egy megnyugtató zenévé olvadt össze.

- Először is. A vámpírok sokkal jobban hallanak, mint az átlagemberek.

- Igen. Ezt észrevettem. - mosolyogtam rá.

- Rendben. Másodszor. A vámpírgyorsaságot meg kell tanulni. Csak akkor tudod használni tanulás nélkül, ha túlságosan túlteng benned valami érzelem. A te esetedben a düh, az éhség, és a gyűlölet volt az. - én bólintottam. - Harmadszor. A vámpírok nem bírják a vasfüvet és a verbénát. Mindkettő ugyanúgy hat rá. Marni kezdi a testet és iszonyú fájdalmat okoz.

Negyedszer, a vámpírok meg tudnak igézni embereket, ha azok nem isznak vasfüvet.
- Értem. - bólintottam.
Hosszas ideig az erdőben voltunk. Élveztük a vámpírhallást, és Damon fokozatosan megtanította nekem a vámpírgyorsaságot. Eleinte nem ment a legjobban, de gyorsan tanultam. Vicces volt. Egyszer nekimentem egy fának. Damon-nel egyszerre nevettünk fel, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs bajom.
Hamar besötétedett, hiszen november volt.
6 órakor áthívtam Emily-t és Ashley-t, hogy aludjanak itt. Damon haza ment, a lányok pedig csengettek.
Beengedtem őket, és felmentünk a szobába.
Hosszasan nevetgéltünk, filmeket néztünk, zenét hallgattunk. Aztán szóba jöttek a pasik.
Emily áradozott Klaus-ról. Elmondta, hogy mennyire szereti őt. Elmondta a jó tulajdonságait, a rosszakat és pár bizalmas infót is, amire kevésbé voltam kíváncsi... Például azt, hogy nagyon jó az ágyban.
Ashley nem túl sokat mondott Chris-ről, talán kínosnak találta a társaságom miatt.
Aztán Damon jött szóba.
- Elena! - győzködött Emily, hogy mondjak valamit.
- De mit mondjak?
- Hát.. Mit érzel iránta? - kérdezte Ashley. Én pedig hosszas megfogalmazásba kezdtem.
- Mindig arra vágyom,hogy vele lehessek,a jó illatával,azzal a mosollyal, az aranyos szemével, a jó testével, a viccelődéseivel. Amikor néha hadar, amikor zavarban van és gyorsan beszél. A kicsi perverzségével. - tettem hozzá.
Amikor meglátom a szívem kihagy egy ütemet, a gyomrom görcsbe rándul és mosolygok, akkor is ha meghallom.. mindig ő jár a fejemben...
És talán napról-napra egyre jobban szeretem. - mondtam ki ezeket a szavakat, és mindenkinek elakadt a szava. Csak Em száján jött ki egy mondat: "- Istenem, de megható."
- Ez az igaz szerelem. - mondta Ashley. - Talán ki kéne békülnöd vele, Elena.
- Lehet. De még nem rendeztem el magamban minden érzést. Ezeken kívül még érzek mérhetetlen dühöt amiért vámpírrá változtatott. Érzek hatalmas nagy haragot amiért oly' sokszor megigézett engem, és érzek egy kis csalódást is amiért sosem gondol rám, csak is magára. Annyira önző, de én még így is halálosan szeretem őt. És ez rossz. Sosem gondol bele, hogy mennyire - finoman fogalmazva - szar nekem, amikor helyettem hozza meg a döntéseket. Amikor a hátam mögött tervez el dolgokat, és hajt is végre. Ezt nem olyan könnyű megbocsájtani. 
Egy szörnyetegek csinált belőlem. Egy gyilkológéppé változtatott. Utálom ezt az énem.
- Elena! Mi itt vagyunk, hogy segítsünk. Damon is segít neked. Ma is épp ezt tette. Nem leszel gyilkológép! Ráadásul... A szavaidból kiszűrve, inkább magadra haragszol, mintsem Damon-re. - vádaskodott Em.
- Igen! Igazad van! Magamat utálom! Gyűlölöm amivé váltam, és magamat hibáztatom. Nem szeretném, hogy Christian gyűlöljön engem, de ezt mégsem tudom elkerülni. Nem tudok jó példát mutatni neki, pedig én vagyok az idősebb, nekem kell gondoskodnom róla! És úgy, hogy egy szörnyeteg, egy hasfelmetsző vagyok... Ez lehetetlen.
- De nem vagy az, Elena! - próbált nyugtatni Em, és átölelt engem.
Jól esett. Tényleg. De valahogy úgy éreztem ettől többre van szükségem.
Beszélgettünk még egy kicsit, végén eltereltem a témát. Fent voltunk éjfélig, aztán lefeküdtünk aludni. 
Hogy vicces legyen a dolog hárman aludtunk egy ágyban. Reggel kopogtak az ajtón, és ahogy Em ezt meghallotta félálmában fordult egyet, és lendületből lerúgott az ágyról.

Felriadtam, kómásan néztem az ajtó felé. Damon volt az.
Nevetett rajtunk, én pedig összekapartam magam. 

*Damon*

Reggel gondoltam átmegyek Elena-hoz, el is indultam. Hamar a házuk előtt találtam magam. Kopogtam az ajtón, majd rögtön utána benyitottam. Hatalmas koppanást hallottam. Felmentem az emeletre, és Elena szobája ajtajában álltam meg. 

Hirtelen felnevettem, amikor megpillantottam Emily-t, amint kényelmesen szétterülve alszik, és Elena-t, aki a földről próbál felkelni. Elena kómás arccal nézett rám, én pedig csak nevettem. Emily felriadt a nevetésemre, és elkiáltotta magát. "Damon! Ahhhhjjjj!!" - Mi az? Csak nem felébresztettelek? - kérdeztem viccesen, ő pedig a fejére húzta a párnát.

- Igen. És ő pedig engem. - mondta Ashley, és belebújt a macis papucsába. Elena elment megmosni az arcát, és Ashley is csatlakozott. Én leültem Em mellé az ágyra, és felemeltem a melltartóját.

- Ne merészeld! - szólalt meg egy hang, és Em felnézett.

- Nocsak. Te nem alszol? - mosolyogtam rá, ő pedig kikapta a kezemből a türkizkék színű, felül csipkés , középen masnival díszített melltartóját.

Elena felöltözött, és Ash is elkészült. Emily dühében kiviharzott a szobából, és negyed óráig ki sem jött a fürdőből. Elena kérdezősködni kezdett.

*Elena*

Bementünk  a szobába, Em pedig beviharzott a fürdőbe. Csak a hideg fuvallatot hagyta maga mögött. Bementünk a szobába és Damon furcsán viselkedett. Néztem rá, kicsit oldalra biccentettem a fejem, de ő csak megrántotta a vállát, és egy titokzatos mosoly foglalt helyet az arcán.

Nem igazán érdekelt, hogy mi van. Ashley nagyon hamar lelépett. Azzal az indokkal, hogy az apukája hívta. De hisz' nem is csörgött a telefon..

Érdekes.

Hirtelen Klaus kopogott az ajtómon.

- Hát te? - kérdeztem meglepődötten amikor megpillantottam.

- Neked is szia. - lépett be a házba. - Emily?

- A fürdőben. Már 20 perce bent van. Sok sikert a kirángatásához! - kacsintottam rá és elindultam a konyha felé. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és közben megkérdeztem Damon-t:

- Mi lesz a mai program?

- Igézésre tanítalak. De addig is... Ne a vizet idd! Itt van ez! - dobott oda nekem egy tasak vért. A vér leesett a pultra, a pohár pedig kicsúszott a kezemből. Valahogy nem kaptam érte, de szerencsére Damon megfogta.

Adtam neki egy puszit az arcára, majd megittam az utolsó csepp vért is.

Felkaptam a táskámat, és elindultunk. Útközben jött egy ember. Megállítottuk.

- Most nézz jó mélyen a szemébe, és kérdezd meg, hogy iszik-e vasfüvet. - mondta Damon.

Belenéztem a szemébe, a pupilláim tágulni kezdtek. Megkérdeztem, a válasz nem volt.

Még mélyebben a gyönyörű kék szemibe néztem, majd azt mondtam "Erre a találkozásra nem fogsz emlékezni." és eltűntünk Damon-nel. Mondta, hogy teszteljük, ezért hirtelen mögötte termettünk. 

- Elnézést! - szólítottam meg. - Találkoztunk mi már? 

- Nem hinném. Aaron vagyok. Csak most költöztem ide.

- Elena Gilbert. Örülök, hogy megismertelek. Nekem most mennem kell. Sok sikert Mystic Falls megismeréséhez! - köszöntem el, és elsétáltunk. Befordultunk egy sarkon. Damon megdicsért, és elismerte, hogy tehetséges vagyok.

Egész délelőttöm azzal telt, hogy embereket igéztem meg, bár volt aki vasfüvet ivott... Délben kicsit megéheztem, ezért elmentünk Mystic Falls legjobb éttermébe.

Én sült lazacot rendeltem, Damon is azt ette velem. Mellé rendeltünk pezsgőt, hogy meg tudjuk ünnepelni ezt. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Jól szórakoztunk. Megigézte a pincért, hogy ne kelljen fizetnünk. Nagyon furcsa volt, hogy jól szórakoztam ezen. Általában nem szórakozom mások életével. De ez most tetszett.
Megettük a halat, és megittuk a pezsgőt is.
 Elindultunk haza felé. Útközben összefutottunk Taylor-ral. Ő vetett ránk egy féltékeny, de dühös pillantást, majd ott termett mellettem.

*Taylor*

Éppen hazafelé tartottam, amikor megpillantottam Elena-t és Damon-t nevetve hazafelé sétálni. Egyből elfogott a féltékenység és a düh Damon iránt. Bár még senki nem tudja, de most tényleg visszakapcsoltam az érzéseimet, és rettentő bűntudatot érzek amiért Elena-t többször is megpróbáltam megölni. És amiért meghalt, nos az is az én hibám. Megigéztem, amiért összeveszett Damon-nel. Ő pedig ezért gyógyszerezte be magát. Tehát én tehetek róla. És ezt az érzést nem tudom elviselni.

A gondolat, hogy miattam ment tönkre az élete, a gondolat, hogy miattam vesztette el élete szerelmét - azaz Damon-t - felemészt engem.

Csak egy módon könnyíthettem ezen. Beszélnem kellett Vele.

Amint észrevette, hogy őket nézem lefagyott a mosoly az arcukról. Elindultam feléjük. Kicsit messze voltam, ezért a vámpírgyorsaságomat használtam.

Ott termettem Elena mellet, és a fülébe súgtam - mellékesen megjegyzem fölöslegesen, hiszen Damon a vámpírlét előnyeinek köszönhetően mindent hallott.. -: Beszélnem kell veled. Most tényleg őszinte leszek.

- Nem, Taylor! Én már nem bízok benned, és nem fogok félrevonulni, hogy netalántán szíven szúrj egy karóval.

- Elena ez most komoly! Visszakapcsoltam az érzéseimet.

- Igen. Úgy, mint a múltkor ugye? - válaszolt bunkón Damon, és eltűntek.

Nem hiszem el!

Túl késő! Már nem tudok beszélni vele. Nem fog hinni nekem. Túl sokszor hazudtam. Túl sokszor bántottam meg, túl sokszor ártottam neki.

Rettenetesen fáj, hogy nem kérhetek bocsánatot, mert nem hallgat meg. Rettenetesen fáj, hogy nem mondhatom meg neki: Miattam volt az egész. Rettenetesen fáj, hogy szeretem őt, de Ő teljes szívéből gyűlöl engem. És ez elképzelhetetlenül fáj.

*Damon*

Hazaértünk. Elena elég zaklatott volt, nem is tudtam vele beszélni mert egyből beszaladt a fürdőszobába. Álltam a lépcső alján amikor vízfolyást kezdtem hallani. Benyitottam a fürdőbe. A második ilyen eset. Elena zuhanyzik.

Elfelejtettem, hogy Elena vámpír, már sokkal több mindent hall.

- Damon? Te vagy az?- kérdezte úgy, hogy nem nyitotta ki a zuhanyzó ajtaját.

- Igen, én. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e, de nem is zavarlak tovább. - mondtam miközben tekintetemet nem tudtam levenni a homályosan látszódó zuhanyzó oldalán lévő "képről". Elena annyira gyönyörű. Bár csak foltokat láttam, de azon látszott, hogy gyönyörű alakja van, és gyönyörű hosszú barna haja. Vékony, de a szépséges módon. 

Becsuktam magam mögött a fürdő ajtót, nem akartam zavarba hozni őt.

Vártam 10-15 percet, addig kibontottam egy üveg whiskyt. Elena ugyan abban a ruhában jött ki a fürdőből, és odajött hozzám.

- Tudod mit? - kérdezte - Nem érdekel Taylor. Inkább élnék ma egy üveg Jack Daniels-nek.

XLIV. rész: Vámpírszerelem

Amint kiléptem az ajtón égetni kezdett a nap. Fájt a testem és olyan érzésem volt, mintha a tűzben állnék. Gyorsan visszafutottam az ajtóba és kerestem egy árnyékos helyet.
- Mi volt ez?? - kérdeztem Damon-t idegesen.
- Ezek szerint mégsem tudsz olyan sokat a vámpírokról? - került az arcára egy széles mosoly.
- Te miért nem égsz meg a napon? - kérdeztem ő pedig mosolyogva a gyűrűjére mutatott. Nem tudom, hogy csapdának szánta-e, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót egy elégedett, talán kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcán.
- Mégis csak itthon marad a kis vámpír lány? - kérdezte Damon úgy, hogy átkarolt és látszottak a vámpírfogai.

Én ellöktem magamtól.
Kicsit bunkó voltam vele, de úgy láttam ő ezt nem vette magára. Tettette vagy sem, de egy széles mosoly ült az arcán amikor csak ránéztem, miközben én szúrós tekintetet irányítottam felé.
- Akkor most mi lesz? - kérdeztem mérges hangon, de egy kicsit már nyugodtabban, mint az előbb.
- Hát te nyugodtan "durcizhatsz", de nekem iskolába kell mennem. - mondta mosolyogva és felhúzta a szemöldökét.
Annyira dühös voltam rá, de valahogy még mindig szexinek tartottam. - Még az is olyan szexi, ahogyan felhúzza a szemöldökét. - gondoltam magamban. - Délután találkozunk. - mondta mosolyogva, majd küldött egy puszit és becsukta maga mögött az ajtót mielőtt még megszólalhattam volna.
Tipikus Damon. Csak mostanában érzelgősebb volt. De én ezt az oldalát is szeretem. Szeretem amikor édes és kedves velem. Amikor gyengéden megcsókol, és amikor szerelmet vall nekem. Borsódzik a hátam ha belegondolok a csókjaiba amiket tőle kaptam. Görcsbe rándul a gyomrom amikor azokra a szavaira emlékezem vissza, amellyel az érzéseit érzékeltette. Ilyenkor érzem igazán, hogy teljesen odáig vagyok érte. Ám ettől függetlenül teljesen elcsábít amikor a vicceit mondja, és humorizál. Amikor szándékosan húz fel valakit. Ilyenkor annyira hátborzongató tud lenni. Természetesen a jó értelemben. 
Megbabonáz a szexi külseje. Annyira jóképű, olyan izmos. Bár még a testét nem láttam - sajnos - , de amikor megölel érzem, hogy mennyire erős. A szemei annyira gyönyörűen csillognak a fényben. És a fekete ruhái nem csak a tökéletes testét mutatja meg, hanem kihangsúlyozza azokat a gyönyörű-szép kék szemeit.
Amikor rám néz úgy érzem, egy szó elég lenne, hogy a karjaiba hulljak. Mindent megadnék olyankor, hogy a barátnőjének mondhassam magam. De ez nem ilyen egyszerű. Túl komplikált kettőnk között ez a dolog. Nem a kémia hiányzik.
Csak túlságosan erős a düh érzet bennem. Nem lenne szabad, nem!
Szaladnom kéne utána, hogy elmondjam tévedtem. Hogy beismerjem a hibáimat. Hogy elszálljon a haragom és mindent megbocsássak neki, de ez nem így működik! Várnom kell még vele. Várnom kell, de félek mire megnyugszom túl késő lesz. Beleszeret valaki másba. Vagy én szeretek bele valakibe. De ez nem történhet meg! Nem szabad hagynom!

A délelőtt unalmasan és csendesen telt. Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mi legyen velünk - velem és Damon-nel - . Semmire nem jutottam. Közben készítettem még egy "Damon-rajzot". Elrejtettem az ágyam feletti kép mögé, még mielőtt bárki hazaért volna.
Délután 2 órakor érkezett meg Christian, Ashley-vel együtt.
- Mi az? Mégis volt aki itthon tartott? - kérdezte gúnyosan. Lerakta a táskáját és nekiállt szendvicseket gyártani.
- Fogadok, hogy te is benne voltál. - mondtam neki.
- Talán. - nevetett. A tegnap esti 1 tasak vér óta nem ittam vért. Annyira éhes voltam már. Hirtelen hallani kezdtem a szívdobogásukat, hallottam ahogyan csordogál a vér az ereikben. Szédülni kezdtem egy kicsit. Megkapaszkodtam a lépcsőbe.
- Elena minden oké? - kérdezte Ashley amikor észrevette, hogy alig állok a lábaimon. Egy-két másodperc múlva jól voltam, de Christian elvágta az ujját.
- A fenébe! - emelte meg egy kicsit a hangját. Megláttam a vért. Éreztem az illatát, és még mindig hallottam a szívverésüket. A szemem alatt furcsa csíkok jelentek meg, mint a vámpíroknál általában amikor vért látnak.

Próbáltam türtőztetni magam, de hiába. Eluralkodott rajtam a bennem lévő szörnyeteg, és nem tudtam ellenállni. Hirtelen hatalmas vágyat éreztem a vérre. Annyira éhes voltam, mint még soha életemben. Valahogyan, - a mai napig nem tudom, hogy hogyan - de használtam a vámpírgyorsaságomat. Másoknak ezt meg kell tanulni, nekem ösztönből jött. Ott termettem az öcsém mellett és meg akartam harapni. Ashley nem csak Christian, de az én érdekemben is közbelépett. Használd valamiféle bűbájt, amitől megbénultam. Földbegyökerezett a lábam és rettentően fájt tőle a fejem. Chris elállította a vérzést, Ashley pedig nem akart kínozni, ezért befejezte.
Egy pillanatig fel sem fogtam, hogy mi történt. Meg akartam inni a saját testvérem vérét? Én lettem volna az imént? Nem! Ez nem én voltam! Egy démon lakozik bennem, ami a vér láttán eluralkodik rajtam, s irányítás alá veszi a testem. - Ki kell űznöm ezt a démont! - gondoltam magamban. Ha nem is tudom kiűzni, legalább uralnom meg kell tanulni! Nem akarok ragadozó lenni!
- Istenem, Chris! - szóltam oda amikor kicsit ijedt arcot vágva hátralépett egyet. Nem akartam, hogy ez történjen. Nem elég, hogy a bennem lévő démont szívből utálja, de most már fél is tőlem. - Ne! Kérlek ne félj tőlem! Én nem akartalak bántani! - mondtam sírva. Christian egy szót sem szólt, csak Ashley-re nézett. Ő bólintott egyet. Talán telepatikusan kommunikálhattak, mert én nem értettem mit szeretne. Persze ez így viccesen hangzik, de én akkor teljesen elveszettnek éreztem magam. 
A bólintás után Chris felment az emeletre, Ashley pedig a kanapéra kísért engem.
- Nem akartam bántani! Én nem! - zokogtam. Valószínűleg úgy néztem ki, mint aki megőrült. Egy pillanatig nekem is megfordult a fejemben, hogy mind ez lehetetlen. - Vámpírok és boszorkányok? Ez komoly? - gondoltam. Én csak egy őrült lány vagyok aki hamarosan elmegyógyintézetbe kerül ha így folytatja. - futott át az agyamon mind ez egy másodperc alatt. Aztán visszatértem a valóságba. Vámpírok és boszorkányok igen is léteznek, sőt én is közéjük tartozok. Vámpír vagyok. A legjobb barátnőm egy boszorkány, életem szerelme vámpír. A vámpír barátnőm pasija pedig egy hibrid.
Ez nevetséges, mégis valós.
Zokogva ültem a kanapén, Ashley vigasztalt.
- Menj el, kérlek!
- Mi? Nem! - nézett értetlenül Ashley.
- Nem akarlak bántani téged!
- Nem fogsz! - jelentette ki magabiztos hangon, és éppen ekkor toppant be Damon.
- Heló! - köszönt oda és eljött mellőlem. Suttogott neki valamit. Mivel vámpír vagyok már én is hallottam. Talán ezt elfelejtette.
"- Segíts neki. Tanítsd meg élni őt, Damon!" 
Damon odajött hozzám, leült mellém, és átkarolt.
- Utálnom kéne téged. - mondtam neki. Ő meghatódottan nézett rám. Kicsit bűntudatom lett amiért kimondtam, de muszáj. Muszáj éreztetnem vele az érzéseimet. - Miért nem tudlak gyűlölni téged? - kérdeztem tőle. Csak nézett rám értetlenül. Nem tudom, hogy sértésnek vette - e amiért gyűlölni akarom őt, vagy örült, hogy nem tudom őt utálni, hiszen ez azt jelenti, hogy fontos számomra. Adott egy kórházi vértasakot, aminek a tartalmát mind kiittam. Közben Damon-ön minden érzelem látszott.
Talán egyszerre volt sértett és boldog. Hiszen úgy csinált mintha semmi sem történt volna. Csak az aggódást láttam a szemeiben.Semmi mást. Nem válaszolt, csak ült mellettem és néztünk egymásra. Sajnált engem. Semmi mást nem érzett! Tudom! Láttam rajta. Sajnált és aggódott értem. - Csak azért agy velem mert sajnálsz, igaz?
- Nem, Elena!
- Nekem nem kell a szánalmad, Damon.
- Én nem sajnállak téged, Elena! 
- De, De igen Damon! Én téged hibáztatlak te pedig teljesen szánalmasnak tartasz engem!
- Nem, Elena. Igen, te engem hibáztatsz. De csak is Te vagy a felelős. Ezért nem sajnálhatlak! Te vagy a felelős, mert megpróbáltad megölni magad. Én csak az életedet mentettem meg , ismét! Inkább hálásnak kéne lenned, mintsem sajnáltatnod magad, és engem hibáztatni.
- Igazad van. Mindenben. Hálásnak kéne lennem, de nem leszek! Én nem akartam, hogy megments. Nem akartam vámpír lenni. Te nagyon jól tudtad ezt. Mégis megtetted. Mégis átváltoztattál engem!
- Tudom, Elena. De mit vársz tőlem? Hogy bocsánatot kérjek? Az nem lenne őszinte, és nem akarok hazudni neked. Nem sajnálom, hogy megtettem, mert így itt vagy velem. Talán gyűlölsz, de tudom, hogy élsz, Elena. És nekem ennyi elég. - fejezte be Damon a mondandóját és nézett rám ideges, mégis szerelmes szemekkel. Álltam ott szótlanul, elakadt a szavam. Kicsit ideges voltam amiért nem akart bocsánatot kérni, amiért nem sajnálta ezt a dolgot... De egy részem felfogta a sorok közötti üzenetet.
"Szeretlek." Ez volt ott. Tisztán láttam mindent. Damon teljesen szerelmes belém, ezért tette ezt velem. És most képes vagyok megbocsátani neki. Megbocsájtottam. Őszintén. De még fáj. Hirtelen vágyat éreztem rá, hogy Damon-nel legyek. Vágyat éreztem, hogy megcsókoljam, hogy végigsimítsam a testét. Vágyat éreztem, hogy vele legyek. Egy pillanatig nem gondolkoztam, és nekilöktem a falnak - persze nem erőből-, aztán megcsókoltam. Letéptem az ingét, ő végigsimította a testem. Annyira bizsergető érzés volt.

Egy pillanat múlva már a szobámban találtam magam, Damon-nel, kettesben.

Annyira édes volt. Végre engedtem a szenvedélynek, ami már régóta kísértett engem.

Olyan szenvedélyes, oly' feledhetetlen volt az az együttlét.

Chris és Ashley a szemben lévő szobában voltak. Nem kizárt, hogy hallották az egészet. Remélem semmiről nem tudnak.

Miután "befejeztük a mi kis dolgunkat" felöltöztem. Damon nem szedte össze magát, ott állt mellettem kigombolt inggel, kócos, izzadt hajjal.

Néztünk egymásra, majd hirtelen elrántottam a tekintetem. Ő csak állt ott teljesen döbbenten. Nem számított erre. Kicsit kínosan éreztem magam, de nem ment ki ez az egész a fejemből. Annyira jó volt. Annyira... Felejthetetlen. Damon a mennybe repített engem. Úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Teljesen elragadott. Teljesen megbabonázott. Olyan boldog voltam..., de rá kellet jönnöm, hogy ez nem mehet így. Ezt nem bocsájthatom meg neki ilyen könnyen.

- Damon. Sajnálom, én csak...

- Te csak megmutattad, hogy mit érzel valójában, Elena.

- Igen, Damon.. De ez hiba volt. Nem lett volna szabad.

- Sajnálom. Szabályszegő vagyok. - mondta mosolyogva.

- Damon ez most nem poén. Ne vicceld el kérlek!

- Elena annyira buta vagy. Most bizonyítottad be, hogy szeretsz engem. Én is szeretlek téged. Vonzódunk egymáshoz. Tudod, ezt nevezik szerelemnek. És a mi szerelmünk talán mindent kibír.

- Akkor azt is ki fogja bírni ha egy darabig felfüggesztjük az ilyen helyzeteket. - jelentettem ki tökéletes önbizalommal, és faképnél hagytam. Csak állt ott meglepődötten. 

*Damon*

 - Elena annyira buta vagy. Most bizonyítottad be, hogy szeretsz engem. Én is szeretlek téged. Vonzódunk egymáshoz. Tudod, ezt nevezik szerelemnek. És a mi szerelmünk talán mindent kibír. - mondtam neki. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy azok után amit tettem vele, még mindig halálosan szeret engem. Teljesen elbűvöl a kinézete, a személyisége.

- Akkor azt is ki fogja bírni ha egy darabig felfüggesztjük az ilyen helyzeteket. - mondta kicsattanó önbizalommal. Egy részem csodálta. Furcsa ezt mondani, de csodáltam ezt a személyiségét. Annyira magabiztos volt. Ez tetszik nekem.

Nem csak a személyisége tökéletes, hanem a kinézete is. Gyönyörű. Annyira jó alakja van, olyan szép szemei és csodaszép egyenes barna haja. Amikor ideges csillog az a gyönyörű barna szempár, ami kihangsúlyozza az arcát. Ez még gyönyörűbbé teszi őt.

És a magabiztossága! Annyira határozott tud lenni. De amikor mégsem az, amikor kétségbeesett és bizonytalan, akkor viszont angyalian ártatlan tud lenni. Megesik rajta az ember szíve. 

Bár most hatalmas lyukat vájt a szívembe ezzel a mondatával.

Ez.. Ez leírhatatlanul fáj. Olyan, mint egy fekete lyuk az űrben, ami mindent magába szív. Ami elszívja az életerőmet és elszívja az életkedvemet. Csak Ő miatta bírom ezt ki. Szüksége van rám, még ha nem is vallja be.

Most viszont Tényleg rettentő szomorúvá váltam. Ez az érzet eszembe juttatta amikor Elena életveszélyben volt. Annyira fájt. Ő életem második nagy szerelme, és bár azt mondják az első szerelem a legnagyobb. De ez hazugság! Kat-et imádtam. Teljesen szerelmes voltam belé. Az orromnál fogva tudott volna irányítani, ha azt szerette volna.

De Elena más. Őt sokkal jobban szeretem. Ő sokkal jobban megbabonáz, és ezt nehéz lepleznem. Annyira boldog voltam még 10 perccel ezelőtt. Most pedig annyira fáj. De ezt senki nem tudhatja! Én nem vagyok gyenge! Legalább is próbálok erős maradni. Elena mellett nem lesz egyszerű.

*Elena*

Annyira sajnáltam Damon-t. De nem tehettem mást. Kavarogtak bennem az érzések.

Oly' boldog voltam e röpke idő erejéig. Oly' mámorító érzés volt. Ám mégis bűntudatot és szégyent keltett bennem. Ennek nem szabadott volna így lennie. Miért lett ettől bűntudatom? A tudatalattim talán nem szeretné ha boldog lennék? Talán ott bent, legbelül egy önfeláldozó, kicsit talán depressziós lány lakozik? Ez nem lehet! Én boldog szeretnék lenni. Nem veszíthetem el Damon-t. Tudnom kell, hogy tud-e rám várni amíg elrendeződnek bennem a dolgok. Muszáj volt kiderítenem!

Éppen felfelé tartottam amikor ezek a gondolatok egészen röpke idő alatt átfutottak az agyamon. - Teljes szívemből szeretem Damon-t. Nem szabad elveszítenem! - gondoltam magamban. Gyorsan lefutottam a lépcsőn, és Damon után kiáltottam. 

Ő szép lassan megfordult, és nézett rám reménykedő szemekkel.

Amikor rám vetette csábító tekintetét hirtelen lassítottam a tempón. A lépcső alján megálltam, kissé elbizonytalanodtam. Össze kellett szednem a gondolataimat. Mégsem mondhatom neki, hogy "Várj rám és szeress addig!" ! Ez hülyeség lett volna.

- Igen? - kérdezte. Szavai simogatták az arcom. Annyira édesen szólal meg. Beszéde zene füleimnek. Csak néztem rá egy pillanatig. Úgy éreztem közelebb kéne mennem hozzá, de nem tudtam. Földbegyökerezett a lábam. Lenéztem egy pillanatra, majd vissza fel. Az ujjaimat babráltam az idegességtől.

- Ugye várni fogsz rám? - kérdeztem tőle félénken, nyugtalanul. Nem felelt semmit, csak közelebb sétált. Féltem a választól. De ő nem felelt kérdésemre. Folyton csak ez járt a fejemben: "Ugye várni fog?!" 

Közelebb lépett, megsimította az arcom, majd nyomott a homlokomra egy csókot.

Nem tudtam, hogy azért adott puszit, hogy megnyugtasson, mégis búcsúzzon tőlem, vagy azért, hogy jelezze várni fog rám, ameddig csak kell. A válasz nem váratott magára sokáig. Amíg ez a gondolat átfutott a fejemen Damon szép lassan elemelte gyönyörű ajkait a homlokomról, és a kezét még egyszer végigsimítva az arcomon hátralépett egyet; majd a következő szavakat mondta:

- Ha kell az örökkévalóságig várni fogok rád. - jelentette ki, majd óriási kő esett le a szívemről. Megkönnyebbültem, boldog lettem. Már nem aggódtam annyira. Egy kicsit azért még féltem. Mi van ha túl sokáig váratom, és megunja azt? Damon sem fog rám örökké várni, hiába mondta azt.

- Megígéred? - kérdeztem tőle, kicsit még mindig kétségbeesetten.

- Ígéret nélkül is betartom a szavaimat. De ha téged ez boldoggá tesz, ha Téged ez megnyugtat, akkor megígérem... Sőt megfogadom neked, Elena. Együtt leszünk majd. Bármeddig is kell várnom rád! - mondta. Hirtelen összerándult a gyomrom. Csomó keletkezett a torkomban. (Nem az az ideges vagyok csomó, inkább az a szerelem érzetet alátámasztó kis görcs.) 

Szükségem volt Damon-re. Szükségem van rá!

Hozzábújtam, ő pedig gyengéden magához szorított. 

Álltunk a lépcső alján, egy-két percig egymáshoz simulva. Annyira meghitt volt. Hirtelen biztonságban éreztem magam. Vele minden, olyan jó. Olyan felemelő érzés fog el ha Vele vagyok.

Elengedett a szorításból, és egymás szemébe néztünk. Csak álltunk ott. Én meghatódottan, könnytől csillogó szemekkel; míg ő kigombolt inggel, összeborzolt hajjal, szerelmes tekintettel nézett a szemembe.

Hallottuk ahogyan az ajtó kinyílik, s hirtelen a meghitt pillanat elröppent. Én felnéztem a lépcső tetejére, Damon begombolta az ingét és megigazította a haját. Ő is oda irányította pillantását. Megjelent Ashley, aki látta a szemünkön, hogy megzavart minket.

- Zavarok? - kérdezte, én pedig fejemet megrázva jeleztem neki, hogy "Dehogy is". Talán jobb is, hogy jött. Egész nap Damon szemeit bámultam volna ha nem hallom meg kitűnő vámpírhallásomnak köszönhetően a fenn kinyíló ajtó nyikorgását. - Csak egy pohár vízért jövök. - jelentette ki.

A házban mindenhol lámpafény volt. A függönyök behúzva. 

A nappaliban hatalmas ablakok voltak. Rajta függtek a nagymamámtól örökölt pirosas-bordó színű függönyök, amely romantikus fénybe borította a helységet.

Ashley-nek megcsörrent a telefonja. Az édesapja hívta őt. Felszólt Christian-nak, hogy mennie kell, majd elköszönt tőlünk is. 

Leültem a kanapéra, Damon pedig a konyha sarkán állva figyelte tehetetlenségemet. Zavarban voltunk. Mind a ketten. 

Szerettem volna ha valaki segít nekem megbízható vámpírrá válni - már ha létezik ilyen... - . Megkérhettem volna akárkit. Emily-t, Taylor-t, Klaus-t. Esetleg Kat-et vagy David-et. De nekem nem rájuk volt szükségem. Nekem Damon kellett. Vele akartam lenni, hogy tisztázni tudjam az érzéseimet magamban. Nem tudtam pontosan mit érzek a halálos szerelmen kívül. Talán dühöt, vagy haragot. 

Muszáj volt megtanulnom kezelni az érzéseimet, és ebben Damon tud a legkönnyebben segíteni Klaus-on kívül.

És hát nem vitás.. Klaus-ban sokkal kevésbé bízom, mint Damon-ben.

- Damon. - szóltam hozzá ismét kérlelő hanggal, még ő édesen felém fordította érdeklődő tekintetét. - Segítesz nekem megbirkózni önmagammal? Segítesz nekem abban, hogy jobb vámpír legyek? - kérdeztem.

- Örömmel. - mondta egy megnyugtató mosollyal az arcán. Ez a mosoly oly' megnyugtató. Beírja magát az emlékezetembe.

Már este hat óra fele járhatott amikor Damon indulni készült. Olyan üres lett volna nélküle a szobám.

- Várj! Nem maradnál estére? - tettem fel a kérdést minden bátorságomat összeszedve, mire ő egy bólintással, és egy széles, meggyőző mosollyal felelt.